A Magyar Parnasszus Talpazata - Dereka

Karjaiddal ölel át az este,
nézlek, forró szemeidbe – látom -,
lassanként beköltözik az álom,
mégis ott remeg a hegyek teste.

A szél minden alkony-tüzet elolt,
de még fűlik a táj, kósza sugár
az égen halványan kirajzolt már,
nagyot nyújtózol, mint az álmos Hold.

Habos felhő lágyan fejedhez ér,
oldaladhoz a Bükk és a Mátra,
lábaid a hűs patakba mártva,
egyre gyorsabban lüktet bent az ér.

Szülőanyám fagyos téli hajnal,
érkeztem aranyló-búzahajjal.
Lágy, oltalmazó méhedből fakadtam én,
és ahogy fekszem itt az Alföld peremén,
pirosan lángoló égként tűnsz elém.

Lüktető szívvel fedezlek most fel,
tudom, Te örökké velem leszel.
Lényed a tűz által egészen belém ég,
az ébredő Naptól már felizzik az ég.

Északon gyémántglóriád látom,
két ezüstszárnyad közt vár az álom.
Délen lábad nyomát viseli magán: föld,
melyet a Hanyi-ér tiszta vize kitölt.

Rossz estét fon rám kedvesem hiánya,
nem jön szép álom, csak sűrű gondolat,
egy gyertyát nézek, ahogy lobban lángja,
Kedvesem! Ki vitte el az álmokat?

Nemrég színek voltak, ma szürke képek,
elfelejtett a fény, nap nem látogat,
tegnap még nyár volt, most a fagyban lépek,
Kedvesem! Ki vitte el az álmokat?

Tavasz volt, lágy szellő lebbent felettünk,
hajónk úszott, mi néztük a partokat,
hullámok csillantak, mi csak nevettünk,
Kedvesem! Ki vitte el az álmokat?

A szív bőségéből szól a száj,
s létezik szárazság, szóaszály,
oázist elrejtő sivatag,
mikor minden forrás kiapad,
s földalatti, titkos utakon
bár búvópatakként csörgedez;
vagy mint rezzenetlen fuvalom
mégiscsak gyöngéden körbe vesz
a gondolattalanság mögött
lappangó szó, hívó rím talán,
de rejtik még tejfehér ködök
egy késlekedő nap hajnalán.

Költősors kivirágozni télvíznek idején
Dunántúlon, országszerte vagy a földkerekén
bárhol, és állni jelül a mindenkori mának,
s lenni virágba boruló mandulafácskának.

Költősors a végvárakat vitézül védeni,
s énekelni az életről, legyen az édeni
örömmel telt, vagy mint golyóütötte seb, fájjon,
s lenni győztes végvári hős mennyei határon.

Költősors a született tehetség és a magány,
utazni mindig egyedül az estve hintaján,
s lenni időtlen időkön át tihanyi echó:
hangtalan kiáltást szűnni nem tudón visszhangzó.

Mint elnyűtt ruhát, szaggattam
magamról a hazug tegnapokat,
hatalmas máglyán égettem el
a régi, kopott önmagamat,
hogy újjászülethessek a mában;
és megfürödtem benned, mint
tiszta forrásvíz, mostál engem
fehérre, hogy ne emlékezzem
a volt feketére…s én cserébe
rád terítettem szárnyam.

Én hazátlan, nincs fedelem, se ágyam.
Minden érzés rám terül földnyi súllyal.
Test, a lélek gúzsba kötözve szenved,
várja szerelmed...
 
Bús az éltem, mérgezi már hiányod.
Marja bánat, szétszakit annyi érzés.
Halni vágyom, végzete száz halálnak
porba lesújtson...
 
Nap kiszárít hószinü gyenge pornak,
fény eléget, vágyakat ölt üszöknek,
 mik kifolynak végtelenűl a térbe,
széllel a kékben...
 
Titkos Éden várja szerelmes álmom,
arra járnék minden időtlen Érán,
nemcsak álom, hinni merész-e benne?

Péntek volt.
Este.
Én hatéves voltam,
színes álmaimat
szivárványból fontam.
Apa, s Anya karja
házam volt, és váram,
féltőn ölelték,
bontakozó szárnyam…
Péntek volt.
Este.
A lángok égig értek,
őrjöngő sikolyban
égett a hámréteg.
Csontig hatolt a hő,
a füst torkomat marta,
közben, Apám, a láng,
bőrödet–bőrömre varrta.
Bőrömre égtél,
húsod szagát érzem,
bár a fájdalomtól
hiányos emlékem,
de arra emlékszem,
ahogy ölbe tartva,
mint lángoló főnix,
szeretettől hajtva,

„Mit kezdjen” az, ki tetszhalott,
a szíve rég jéggé fagyott,
üresen kongó templomát
ölelő hit nem járja át.

„Kit” múzsa se csókol homlokon
magány méláz a csontokon,
és oly üres ott legbelül:
a semmi sálja ráterül!

„Mit kezdjen” mondd, ki egyedül
szétnyűtt húrokon hegedül?
Vérző lelkének jajszavát
elnyelik rideg kopjafák!

„Fogódzanék”, de nincs kibe,
beleveszik a semmibe,
matt szeméből könny se hull:
e rút világ halált gyalul.

Lágy kenyerem legyél, én az érlelő kovász,
tiszta vizű kutam, estéimben a fohász,
álom előtti csend, békesség az éjben,
bátorság  szívemben, hogy soha ne féljek.
Ki nem mondott szóban bennrejlő bölcsesség,
megálmodott jóban az igaz tisztesség.
Izzó szerelem-tűz, mint hamu alatt parázs,
felvillanó fényben lélekmentő varázs.
Legyek én és legyél te, egymásért csak legyünk!
Mint asztalon az áldás, megszegett kenyerünk...