Szülőanyám

Szülőanyám fagyos téli hajnal,
érkeztem aranyló-búzahajjal.
Lágy, oltalmazó méhedből fakadtam én,
és ahogy fekszem itt az Alföld peremén,
pirosan lángoló égként tűnsz elém.

Lüktető szívvel fedezlek most fel,
tudom, Te örökké velem leszel.
Lényed a tűz által egészen belém ég,
az ébredő Naptól már felizzik az ég.

Északon gyémántglóriád látom,
két ezüstszárnyad közt vár az álom.
Délen lábad nyomát viseli magán: föld,
melyet a Hanyi-ér tiszta vize kitölt.

Rám tekint féltő, barna-bársony szem,
fénylő elméddel okítod eszem.
Ragyogó orcádon ott tündöklik a fény,
Te a fáknál is hatalmasabb tünemény.

A felhőkön ülsz és öledben én,
ketten vagyunk a világ tetején.
Hó hull, ha fehér köntösöd szél lebbenti,
Te vagy én teremtő angyalom, más senki.

Erdőid fáit belepi a dér,
az alkonnyal nyugszik bennem a vér.
Nézem a szikrát szóró, csillagos eget,
amit hajad mattos ébenné festeget.

Óvó szárnyad közt az álom elér,
és a vidék lassan aludni tér.
A bíbor Napot elnyeli a horizont,
de holnap újból felkel, és ismét fényt ont.

Szülőanyám, fagyos téli hajnal,
megáldalak epedő ajakkal.
Fehér köntösöd újra lebbenti a szél,
nekem itt minden, minden csak Rólad mesél,
Téged dicsér, mi kicsi falumban él.