Séta a ködben,
őszi esőben,
zizzen a nyárfa,
sírja dalát,
nyár fala zárva,
ősz-hideg várja,
lábam alatt már
reccsen az ág.
Gesztenye koppan,
jöjj, ide gyorsan,
gomba kalapját
nyújtja feléd,
Kis szobában ellep a félhomály,
gyertyának fénye lobban,
árnyékunk táncol a pohár falán,
átcsillan a vörösborban.
Ajkunk, ha néha összeér, tétován
keresi a forró vágyat,
lemezjátszó lágyan csorgó dallamán
testünk egymásba fárad.
Ábrándos reggel követi az éjszakát,
zuhany mossa az estórákat,
emléked őrzi majd kis szobám,
s nézem a kihűlt ágyat.
Mily távol vannak már azok a kis számok
a létnek kezdetén, mikor még szép volt
a horzsolás a térden, elég volt egy pendely,
s a szeplőt sem szégyellte a gyermek-én.
Látom néha a mezítlábas időt, megolvadt szurok
lábamra tapadva, akkor volt nyármeleg,
a pallón éppen átmegyek a patak fölött,
saroglyában utazó gyerek – zökken a kerék...
Kéményből felszálló elfüstölt emlék,
mint párlat illan a térben ostobán tova,
s a horzsolás nyoma még most is itt van,
de azok a kis számok már nem jönnek vissza – soha.
Legyen szavad való igaz!
Ne áltató, üres beszéd,
öröm lesz úgy adni, ha kérsz.
Legyen szilárd hited vigasz!
Ne mérd, utad milyen merész,
imád segít lépni, ha félsz.
Legyen derűd örök tavasz!
Ne átkozódj, mikor nehéz,
csodás lesz az majd, mit elérsz.
Csak bennem moshatod tisztára szíved,
ha kitartó könnyeim úgy szomjazod,
mint a vasárnapi misén szombatot
kolduló pap az otthon hagyott hitet,
mert Illés szekerén parázsló lovak
patkói dübörgik fel a végtelent,
Mint tar ágak fészkére az avar,
tékozló ember is visszavágyik
ha elkíséri halálos ágyig
ösztön méhében rugdaló zavar.
Csak pihenni, csak még egyszer némán
állni kioltott csillagok alatt,
Mióta nem láttalak,
az újra és újra vetett földek melegén
csak az összeölelkezett rögök bújnak meg szelíden.
Nehéz ekékkel hasogatott évek barázdáin
varjakat teremt az emlékezés,
A virágzó japánakác mellett
berkenye érik,
torlódnak felhőprüsszencsek, a nyár
már elér az ősz tenyeréig.
Még hínárhaját mosná a Holt-Vág,
de a forró délkeleti szélben
Egyre töprengünk: mi értelme van,
holott nem lehet értelmetlen lét,
vagyunk mindig változó adottban,
de benne teremteni: ez a tét,
míg kiömlik a bibliai hét
pohár, a végítélet lecsorran
Esténkben egy lágy adagio lebeg,
néhány akkord a csendben ott él bennünk,
idő és tér vagyunk, ég-csillagjegyek
szív-metronóm, üteme a szerelmünk.
A modern világ köröttünk megszűnik,
Álmod, mi nem vált valóra,
rémálmod lesz és megkísért,
eljön, ha megáll az óra,
jégmadárként a szívedért.
Jégvértbe rejtenéd magad.
Jég legyen az érben a vér!
Szférák zenéjére
Őszi díszruháját levetette már a táj,
dérszőttes fövenyén jeges szél suhan át.
Pehelykönnyet hullat bánatában az ég,
haloványan tör át felhők között a fény.
Ujjam hegye érint
- csak parányi ponton -,
boldog rezdülésed
máris űzi gondom,
mi követett estig
léptem nyomán járva,
szívta erőm, s lelkem
a porig alázta.
Ölelj hát magadhoz,
hadd csókoljam szádat;
forró szerelmedben
elhamvad a bánat;
karod erős fészkem,
hol békét találok,
fűti a sok emlék,
megvalósult álmok.
Mikor könnyem csordul,
felitatod lágyan,
s megfürdik a szívem
szemed sugarában.
Hetvenegy évemen ha végignézek,
S emlékeim közt fáradtan matatok,
Elgondolkodom, éveim mit érnek,
Alkottam-e jót, mit felmutathatok?
Remélem, a nagy végelszámolásnál,
Ha a fő ítész megnézi jegyzetét,
Minden oldalon, s továbblapozásnál
Megérti sorsom minden fejezetét.
Gyarló vagyok, ám ha magamba nézek,
Végzetes hibát semmit sem találok,
Botlásim mellett volt néhány erényem.
Döntésre várok, de nem vagyok látnok,
Főbírám végső, nagy ítéletére
Türelmesen és reménykedve várok.
Egyre gyakrabban álmodom rútat:
bűzölgő iszap ölel körül,
vergődő testem küzd egyedül.
A kénes gőzben fuldokló tudat
iszonytól rángva még menekül,
ha megadja magát, pőrén futhat,
vesszőfutásán a rút csak mulat,
27 . A vadetető
Hótakaró fedi régen a fákat a hallgatag erdőn,
Tétova, fáradt szarvasok állnak a távoli lejtőn.
Bárhova néznek a rügyfakadáskor még üde tájon,
Ott, hol a tarka mezőn legelésztek a fűben a nyáron
S hol keserédesen őszi levél szabadult el az ágtól,
Nincs sehol élelem, így ma a zsenge levél csak egy álom.
Hó tetejére fagyott a kemény jég, sebzi a térdük,
Magyar az ősz, magyar megint,
úsznak szürke fellegek;
takarásában elvesznek
régi, bátor jellemek.
Magyar őszben magyar a szél,
szívünk tépi szerteszét;
s nincs, aki meggyógyítaná
kis országunk száz sebét!
Mint sziklakert, terül a szélen
a csűdi emlékek falva.
A kerti sírok bús kövei
szeretetből vannak rakva.
Mindenszentek csendes ünnepén
én is kimegyek majd oda,
méltó helyet keresek, ahol
bennem épülhet palota.