Árad a vers itt, agy mélyéből pattan a szó már,
egy csoda vár kicsinyem, meseálmot szór anya majd rád.
Gyűrt kalapomból bújik a nyúl, zöld fűre futott át,
réten a pillangó zizegő szárnyán a varázs vár.
A kezdet...
Pirkadatnyi csönd, álmos ébredéssel harmat.
Bizsergető életimádatban, létezések.
Szerelemösztön. Tanulni akarom e csendet,
s nyugalmat. Burkolózni reggel-ruhába,
lecsorduló langy-ölű napfényreménnyel.
Szilaj vadsággal békítő ösztön, léleknek balzsam.
zenit...
(Mottó: „...kövesd szokásaimat, a tieid közt kimagasló így leszel,
az idegenek dicséretére szert így teszel...” -
István király)
Már István így tanított:
„élj intelmek szerint,
hallgass meg minden jó szót,
vezessen erkölcs, hit...”
A bevált, sok jó szokás
apáról fiúra száll,
életünk így lesz csodás,
s léptünk örömforrás.
Hisz patak sem folyik ott,
hol nincs tápláló víz,
s ki érdemeset alkot,
abban, utód, csak bízz!
Ahány nép, annyi szokás,
Illik-e, kedves, a mályva virága
barna hajadba, ha kurta a szála?
Kurta a szála, de bő ez az élet...
Hej, ez a sok, neves év milyen is lett?
Illata nincs kicsi, tarka virágnak,
körben a méhek is döngve leszállnak.
Szólsz: a hajadba nem illene szirma,
tél-dere – tincsbe reményt sose írna!
Szív pirosával a zöld puha ága,
ifjú időknek a zászlaja, álma,
mint ez a méhraj elzümmögött vélünk,
közbe' kevés arany nektárt ízleltünk.
Nem mienk vagy, hanem enyém,
régen beléd szerettem én…
Hegyeidnek hetykesége
érett női szív verése.
Patakodnak csobbanás
lányka vidám csacsogása.
Folyóidnak kék szalagja
életed gyötrelme, rangja.
Hajnal
Pirkadó határban,
városi szobában
sötét lombú felhők
nélkül forróság van.
Csókkal hűtött arcok,
felajzott nyíl-harcok
után múló éjjel
édesek az álmok.
Mosakodj meg a csókjaimmal,
törülközz meg a bókjaimmal,
ne öltözz fel ma éjszakára,
feküdj a fényes holdvilágra.
Takarózz be az árnyékommal,
ringatózz el száz szándékommal,
pihenj karomban napkeltéig,
ébredj, ha hívlak, éjtől éjig.
Engem fogadj el altató helyett,
és idd magadba szenvedélyemet,
s ha minden ritmust eljátszott az est,
engedd csitulni felbolydult szíved.
Filmdráma? Valós élet az,
amelynek híre lelkemig hatol,
s amit most soraimból összeraksz,
valakivel történt és valahol.
Igaz mese. Az asszony élő hős:
a boldogságát vihar kapta föl,
e hosszú úton régen elveszett,
...felhők között nap fényével
meg nem bújna,
két nap között ha az éjjel
nem lapulna,
pipacsok közt, ha a búza
ott nem volna,
ágak között, ami húzza,
nem hajlongna,
két gondolat közt a szünet
hangos volna,
Olajmécses helyett
napfény-csillár vakít.
Gazdag gróf lehetek:
szobám szigeteit
beborítja a fény -
nappal redőny mögött,
hosszú nap éjjelén
lendít langy levegőt.
Mint oklevél – pecsét
Présházsor. Ezer pince ragyog.
Közülük egyet rozsdás lakat őriz.
Nyár lángol. A krónikás dadog,
mert lába távolabbra úgy visz,
mint akit rokon hagyott cserben,
(csersavban tán csak bor lehet gazdagabb),
Lágy kenyerem legyél, én az érlelő kovász,
tiszta vizű kutam, estéimben a fohász,
álom előtti csend, békesség az éjben,
bátorság szívekben, hogy senki se féljen...
Ki nem mondott szóban bennrejlő bölcsesség,
Ha szakad is a húr...
Ha szakad is a húr,
a dal az életem,
már túl a hegedűm
az évtizedeken.
A jól kiszáradt fa
lelke mindig helyén,
az én lelkem lenne
ilyen biztos remény,
hogy fogadjon be dalt
Lassan sötétedik a nap.
Szétreped az ég
a szenvedés súlya alatt.
Lángra lobban a mező,
Izzó pipacs tüze ég.
Nézd a délceg napraforgók
néma, szótlan seregét.
Nyárfa hullajtja hópelyhét,
Miközben hullámzik a rét.
Fenn pacsirta dala szól,
míg a ló nyerítve inni kér.
Vályúban fürdik az ég,
vízgyöngyök hullanak szét,
Szürcsölve issza a ló
az ég meztelen testét.
Ájultan lehull a fű,
a penge sziszegve vág.
Gólya a mocsárban áll,
nézi az embert, hogy kaszál.
Játéknak tűnik.
Mégis komoly.
Mint a sakkban
- lépni kell -
előre, hátra, oldalra,
táncolva, nevetve,
sírva, jajgatva.
Mikor már reszketni sem bírsz,
annyira ölel, még a rongyok alatt is,
homlokodról a bélyeg leesik.
Már csak koldus-ruhád fázik.
Ha szerettek volna, vagy ha te magadat,
de csak annyira, hogy
Ha átöleli lelkem
hitem melege:
kinyílok, mint
a tulipán kelyhe.
Kiért szólnak a harangok,
Megérinteni a hajnalt,
ahogy átölel karjaival
a pillanatok tengerén.