Barna-vörösben játszik az erdő, csendes a tisztás.
Hallom a halk neszeket, zörren a száraz avar.
Bárhova lépek, hallom a vékony gally ropogását,
Kérdezem önmagamat, látok-e nagy viadalt ?
A szökőkút megtelt
halott levelekkel,
mikor besötétül,
szobrára varázs ül,
szikrázó szemekkel
őszi éjbe révül,
hét kis csillag ékül
a hajára lebben.
Szökőkút víz nélkül
Nem volt hiába
Útját járja a vándor, néha megfárad a lába,
oly nehéz feljutni a völgyből a hegy magasára.
Ahol közelebb az ég, sokkal szikrázóbb a napfény,
oda vonzza a vágya hol vihartól kőszikla véd.
Hegyről lezúduló patak
Az óceánt reméli,
Látja ugyan a gátakat,
De bízik, tán eléri.
Kavicsot görget ezerszám,
Csiszolva őket lassan,
S ha olykor gyémántot talál,
Egy óriásit csobban.
Nem látta meg az óceánt,
De annyival beéri,
Hogy sok kavics és pár gyémánt
Az emlékét dicséri.
Néha még megkeres a gyötrő álom:
zuhatag szélén magamban állok,
kéklő messzeség hegyormait látom,
de mélybe hívnak fehér kristályok.
Titkot rejt a távol, oda kell jutnom,
küldenek üressé lett tegnapok:
értelmét a létnek meg ott találom,
s megélni azt majdan erőt kapok.
Vágy és akarat küzdenek bennem,
az egyik úton végig kell mennem
segítség nélkül, bármily meredek;
mert mindkét útnak titok a vége,
nekem kell járnom, indulok végre.
Egyet lépek, s vizesen ébredek.
Kevés az út –
de járni kell;
Kevés a fény –
de látni kell;
Kevés a hang –
de szólni kell;
Kevés a perc –
de várni kell.
Kevés a szent –
de hinni kell;
Kevés a könny –
de sírni kell;
Kevés a cél –
de menni kell;
Kevés a sok –
de ennyi kell…
Dupladaktile variációk
1.
Kétlaki Niklai
Tudja-e Berzsenyi,
Versei dallama
Míly csodaszép?
Aszklepiádeszi
Szép sora édesen
Libben akár csak a
Parton a szél.
2.
Énekel éneke,
Berzsenyi Dániel
Aszlepiádesze
Szép zenemű,
Megszelidítene
Dallamos éneke
Bárkit a földön ez
Égi etűd .
.3.
Hajnali hallali
Hallja-e Berzsenyi
Isteni versei
Égi dalát?
Kong az üresség, nyög – csak a szív zakatol, mert
Csend van, sírszagú, életváró csend.
Érlel az izzó nap, ragyogó színe árad,
Útként gördül elém a hajnallá szűrt est.
Vérzik a világ.
Erénye bűn,
Mosolya torz,
Fanyar bája
Már hiába áltat.
A múltnak,
Az anyagba süllyedtnek
Fordítok ma hátat,
Szeptember végén egy sírhalomnál
Emlékeimmel magam vagyok.
Egy gyertyaszállal egy szent halottnál
Lehajtott fővel csak hallgatok.
Mihály napon most mit adhatnék át?
Virág helyett egy verset hagyok,
Itt születtél, voltál gyermek,
De hajtott a kalandvágy.
Bizonytalan jövőd helyett
Várt a remélt szabadság.
Diósgyőri vár tövében
Bohó voltál, és vidám,
Kint a kezdők bélyegével
Megjelölt az új világ.
Itt még élő barátaid,
Köztük néhány jómadár,
Ott gyermeked s unokáid
Hívó szava visszavár.
Diósgyőri temetőben
Harminc éve van egy sír,
Én láthatom minden évben,
De téged egy másik hív.
Csendes az erdő, ébred a tisztás,
Bükkfa tövében hűs vizű forrás.
Ott jön a vadkan, vele a párja,
Négy kicsi csíkos baktat utána.
Tiszta vizével szomjukat oltják,
Őket az őzek, kis nyulak váltják.
Enyhe fuvallat ébred e csendben,
Vércsecsapat ha végre szétrebben.
Ébren az erdő, zajos a tisztás,
Útra bocsájtja vizét a forrás.
Elindul lassan, indul a táncba,
Várja a tenger, nincs maradása.
Életem tükrébe tekintek
elérve hetvenegy küszöbét..
Múlt idők szelleme érintett,
folyama kavargó örvény.
Árjában hullámok vetődnek,
megtörve medrének szirtjein.
Gyakorta sebzetten, erőtlen,
Rózsaszínű őszről álmodom néha,
ahol narancs, és okker, vagy rőt-vörös a Nap.
Vagy bíbor, s tán lila is, ha jönni készül az alkonyat.
Feketéllenek az esti háztetők, s a kéményekre száradt
Csak egy percet adj még,
hogy felöltöztessem lelkem;
hitvány csontjaim lehetnek
akár meztelenek.
Csak egy percet adj még,
hadd kiabáljam túl
a mennydörgést.
Letérdelve imát mondjak
Istenemnek.
Csak egy percet adj még,
hadd nézzek a nappal
farkasszemet,
míg kinyújtom kezem feléd,
hogy mindent megköszönjek.
Csak egy percet adj még,
míg könnyeim halvány fátylát
magamra terítem.
Aztán jöhet a sötét éj.
egyre korábban
ébrednek a csillagok,
lopva tűnik el a fény,
mint a kifosztott remény;
a bágyadó Nap
vékonyodó sugarán
dideregve lép a nyár,
elhallgatott sok madár;
a sudár lombban
őszi szél dudorászgat,
rezgő, fonnyadt falevél
a magasból útra kél,
keringve lejti
korai búcsútáncát,
majd a fű közt tavaszig
hosszú őszről álmodik.
Folyóparton ért utol
a könnyű léptű est,
amíg a lenyugvó Nap
fodrára bíbort fest,
a kezed keresem.
Némán hömpölyög tova
a messze tartó ár,
egy csobbanás sem reszket,
az alkonyat még vár,
hogy megtaláld szemem,
összefonni sugarát
kimondatlan vággyal,
egy felszakadó sóhaj
csillagokhoz szárnyal.
Mert itt vagy mellettem:
érezhetem örömét
tested melegének,
biztos szíved gyönyörén
bontakozó fények
vezetik szerelmem.
„Ősz barangol” már a fák között,
szívembe is csendje költözött.
„Kóró lett a fényes laboda”,
piros levelén rozsda foltja.
Lombsátorát bontja az erdő,
nap sugarát rejti a felhő.
Mint a sírbolt hideg csöndje,
nehezül rád most a napod,
hálóját a magány szőtte,
ürességét vele kapod.
Néma órák hagynak veszni,
ereidben véred befagy,
s ahogy szíved megdermeszti,
úgy érzed, már nem is te vagy.
Mikor undok kétség eltemet,
csontodig hatol a rút világ,
olvasd a gyönyörű verseket,
tőlük majd kitágul kék eged,
szárnyukkal repülhetsz szabadon;
tanulhatsz belőlük új imát -
igéjük erkölcsi hatalom;