Csendet kérek néked
Az üvöltő orkántól,
S ha mennydörög az ég,
Nem engedem a hangot feléd.
Krisztustövisből fonok
Kerítést köréd,
Hogy fennakadjon az átok
És a rothadó szemét.
Megkérem az alkonyt,
Hogy ne sírjon még,
Ne térdeljen sokáig
Odakinn a fagyos éj.
Szellő lebbent lenge kelmét,
felfed rejtett titkokat;
megzavarja békés elméd,
szeget ver egy gondolat;
űzd tova mihamarabb!
Csalfa, csapongó képzelet,
pajzán álmaid szövöd;
álomkép fut át előtted,
látomás a gyönyöröd,
mosolyogsz és köszönöd.
Számon tart a Halál, s én nézem tétlenül,
valami fájdalom kúszik itt legbelül.
Testem titkos, kártékony féreg járja át,
gonosz kínzóm, nem hallja szívem jajszavát.
Szerelmem bús dalát mindhiába zengem,
rád szomjazik tikkadt, sivatagos lelkem.
Időm elfolyt, már vissza hiába húznál,
nem várhatok, vénebb vagyok a Tejútnál.
Szemeid örvényébe veszve
lopóznék titkon a lelkedbe.
Feledésbe merült régi nyár,
részegítő vágyunk merre jár?
Hamis álmok bús rabja vagyok.
Kegyelmet tőled sosem kapok?
Szeretni téged nincs is jogom,
szívünk hevét magamnak lopom.
Ajkamon bujdokol a bánat,
ám vétkeimre nincs bocsánat.
Érzékeim súgják, még szeretsz,
de kegyelmet osztó te lehetsz.
Most is látni vélem apám kezét,
amint simítja lágyan a dongát.
Nem tudtam, miért tündököltél,
hogy fehér arcod rózsa lett…
A határszélen úgy örültél,
hogy sugárzásod körbevett,
és mind az arcok felderültek,
komor ellenőr is viháncolt…
Csak úgy szeretnélek,
mint ág a levelét,
Szélben meghajolnék,
arcodhoz simulnék,
csak úgy szeretnélek.
Csak úgy hallgatnálak,
ébren zúgó fáknak
szerelmes dalában,
vizek panaszában,
Hajadban ősz szálak bújnak,
a szemed sem lát mindent már.
Emlékeid is lassan fakulnak,
Indián nyárból is elmúlt egy pár.
Kecses tartásod sem a régi,
arcodon szemtelen ránc.
Ölelj át szelíd sugarakkal, melengess fény.
Bíborselyembe szőtt bársonyt az alkonyat,
lágy maszkot takar, csókolja arcomat,
pislant ezernyi csillag. Kacsint felém
a sovány hold. Sápadt, álmos szegény...
H. Lakatos Margit: Ég és Föld között
című verse nyomán.
Fordul a hinta, körbe jár,
illan a gond is, ködbe már;
hétközi tempó elmarad,
bánatod gyorsan elszalad.
Égen, a földön körszelet,
élvezed ím, az életet;
egy pici pont a nagyvilág,
zsebben is elfér, add tovább!
Keleti széllel röppen a hajnal,
igézőn szép e talányos angyal.
Ágyamra leül, éberré válok,
lelkembe hatol, bezárja álmom.
Föld szele szárnyal égi delejjel,
száz pók hálóját fénybe szövi a hold.
Vizeknek árja súlyos teherrel
hullámveréseket partoknak csahol...
Tombolva táncol, ordít és bömböl,
Te csak érj el puha kézzel,
soha nem volt szeretéssel!
Leszakadhat a Mennyország,
ha szívedet belefonnád
szerelemmel odakötve.
Amíg élek, csodaröpte
legyen annak,
mint az égi madaraknak.
Rózsaharmat italomnak,
Látlak tűznek lángjában lobogni,
széppé fényesedve. Mosolyogsz, nem félek.
Tiszta tűzragyogás, életre kelt egy lélek.
Vérrel áztatott angyali szép arcod; könnyek nem
mossák le örök fájdalmad, végtelen kínod.
Rád emlékezünk. Nagy tüzeket rakva, neved
áldjuk: szülessen újjá minden, mi porig égett,
semmivé váljon a szenvedésed...legyen öröm az ünnep,
fakadjon zöld, szívekbe szeretet-virág nyíljon...
Ölelj ma kebledre szomorkodó jámbort, koldust, ki hontalan...
Álltam, és csodálva kérkedő hegyét
- szinte elfeledve böjti szél hevét -
szárnyra kelt az álmom - új idők elé -,
s elsodort magasra, bérctető felé.
Hólepel takarta, árva volt a táj,
Ó, itt fentről minden más.
Közelebb köröznek a varjak.