Kutyák, s a Hold

Ma még a szív titkon remél, szeret.
Csatázva vív galamblelkedért.
Szerény a díj; ha csókod elébe hintenéd,
legyőzné úgy a mélabús magányt.
Ripők az éj, csalfa, csábító.
Sivár a kép, mit neked mutat.
Szolga, sötét támad, vihog!
Beburkol ő. Hasít csíkot,
s az ég, titkos jelbeszéd...
Csillag csihol, szeretni ma fénybe
olvad, s hintené porát feléd...
Szundít a Hold. Sovány az arc, ha nem figyelsz,
lelopja még csillagát a vágy.
Lehet talány a másik oldalon?
Ki érti meg, ha néha kiált, s magában zokog?
Csak a kutyák.
Az énekük, neki olyan becses és vigaszt adó.
Ezernyi hang ha egybeforr, úgy mint acél izzik.
Hevül, mintha kovács hevítené.
Olyan nehéz!
Szakadj te szív, ha még remélsz!
Kinyújtanád kezed felé. A kéz taszít, hideg, fagyos.
Kevés a tűz, mi életre keltené.
Kevély bolond! Mért lóg az orr, mi eddig oly magasan állt?
Ma éjszaka, a világ jégbe zár, s a lélek kinn reked!
Keres, kutat, otthonra nem talál...