Derűre ború

Kóbor szellő sok-sok idő múltán
felkutatva minden kis zugot,
hozzám talált, s titkolózva, kurtán
néhány dolgot fülembe súgott.

Rólad mesélt, hogy kerül az álom
katlantüzes nyári éjjelen,
mikor fájó sóhaj fakad szádon,
s elmerengsz a múló éveken.

Vágyad éget. Az éjszaka sátra
betakar, de nem gyógyít sebet.
Csak a hajnal hoz enyhet a lázra,
mikor ólmos csendje eltemet.

Magam vagyok én is. Tőled távol.
Mint nagy polip, ölel a sötét.
Hálót vetett rám az éjszakából,
rám borítva csillagköntösét.

Nyomnak tespedt, rossz, lidérces álmok,
s mikor végre fáradtan kelek,
csúfolódnak tükrömben az álnok
szarkalábas gyűrött reggelek.

Harcos régi ábrándokhoz híven
önmagammal vívok nagy tusát.
Metronómként veri el a szívem
régi dalok kopott taktusát.

Reményeink szép sarjadó ága,
miért jön a derűre ború?
Életünknek elmúlt boldogsága
rózsa volt, most töviskoszorú.