Féltelek

Földszagú hajnalon csurran a fény,
harmatos gyöngysál a fűz levelén.
Pázsitnak selymén egy új nap oson,
fázós virágokat ringat a som.
 
Bársonyos álmaim űzi a gond,
sajduló lelkemre félelmet fon.
Gyermekem testére karcol a kór’,
féltésnek rémsége sejtig hatol.

Imára kulcsolom kérges kezem:
Szánjál meg, tégy csodát, Jóistenem!
Bármikor indulok hozzád, ha kell,
fiamat gyógyítsd! Ő kérni nem mer.

Ünnepi asztalon lobban a láng,
ma virágszirmoktól ékes anyád.
A porcelán tányér szűzi fehér,
féltés és szeretet egymásba ér.