Fentről...

Fentről…

Égre szálltam angyalszárnyon,
ezüst csillag lett a párom.
Bárányfelhőn megpihenve
figyeljük, mily jó a kedve,
amint mulat a földi nép,
s feszes büszkén egyszerre lép
az a derék ifjú csapat
éppen a mi felhőnk alatt.
Harsogó dalt zeng a torkuk,
még a felhőt arrébb toljuk,
napfény útjában ne álljék,
ne vetődjön rájuk árnyék;
ragyoghasson arany sugár,
látsszék, mindük milyen sudár.
De a csillag kezemért nyúl,
ezüst fénye elhalványul,
a döbbenet lelkünk marja,
egyiküknek sincsen arca!