Hozzád bújik a gondolat

Köd ül a zsongó városon,
az este szárnyat bontogat.
Szobád falán is átoson,
hozzád bújik a gondolat.

Kis parki zug, oly eldugott,
szél is bujkált a pad alatt,
csak egymás kezét fogtuk ott,
suttogva édes szavakat.
Dermesztő volt az este már,
de én ölembe kaptalak,
mint két didergő kismadár,
egymásba olvadt két alak.
Valamit faltunk éhesen
- fél tábla csoki,  egy nugát -
én átkutattam kéjesen
éhednek minden zegzugát.
Oly lágyan omlott ott a csók
a rózsakerti kispadon,
míg jártak  tétova kacsók,
gyönyört izzadt az izgalom.
Te dúdoltál egy régi dalt,
hozzá az én szívem dobolt,
mi voltunk csak, a tér kihalt,
az idő lassan bandukolt.
Majd szétfutottak gyöngyei,
mint bőrödön az erezet,
az égnek hideg könnyei -
a rút eső is eleredt.
Az óra tízet kongatott,
ennyi volt hát a szép regény,
de azt a régi szombatot
míg élek, nem felejtem én.

Köd ül a zsongó városon,
füstté vált égő áldozat,
emléked hozzám átoson
megszínesítve álmomat.