Karistol a jég...

Sápatag a táj, ahogy
borítja bús homály, fagyott
mosollyal meg-megáll amott
egy régi vacogás.

Fog kocog, kék a száj, vagyok
magam a sorvadás, karom
sikolt vakon, akár havon
bakancs, a gerinccsigolyán.

Karistol a jég, a marka
alvadt véren szívem marja,
s rajta remény rideg csontja
perg ropogva, hull a hóba,

ahogy elborít a tél.