Látom ébredésed

Látom ébredésed,
ahogy a jóéjt-gyűrött kispárnádon
kócos hajad hagy nyomot,
megint felejtve álmod,
talán mosolyogva, vagy szomorúan,
attól függ, neked mennyire hiányzom.

Kávédra vársz,
de most bocsáss meg, nem viszem ágyadhoz,
magamra figyelek csak,
lerázni múlt-nyomokat,
arcomra égtek a volt pillanatok,
beborítanak, mint asztalt az abrosz.

A szó is megreked,
ügyetlen szófűzés, legyintesz egyet,
elhamvadt az esti tűz,
még valami hozzám fűz,
de már unod, legtöbbször könnyed nyeled.

Főzz hát kávét magadnak,
egy csorba csésze volt régen az enyém,
keserűn iszom, - tudod,
tiéd édes, mint csókod,
de ne is adj, ma még az is kár belém.

Már fáradt vagy, miért?
Hagyd ezt a szürke világot, fényre lépj,
ne botorkálj göröngyön,
elhallgatok, a csönd jön,
van, hol a szépet és jót osztják, ott kérj.