"Mondottam, ember: Küzdj és bízva bízzál!"

Nem a tavasz,
a bohókás fiatalság
az, aki meghúzza a ravaszt,
s nem a fehér tél,
az egyhangú
az, aki igazán él.
S nem a vég az úr,
s nem az isten az,
aki szíven szúr.

Nem én pusztítom önmagam!
Engem az élet
pusztít, vadan.
Bennem a kávégőz,
a cigarettafüst, a szivarparázs
az örökké tartó gőg.

S engem sose érdekelt,
ki mit gondol.
A művészetért keltem fel
s versemnek hérosza nem én,
ez a szerep
most már az emberé:

Éld az életed!
Sose törődj máséval,
mert sajátod elveszted.

Légy te a tánc az esőben,
zord időkben játék,
két-lábon-járó ajándék.

Vessz el a részletekben!
Csodáld a fiatalságot,
Éroszt, a művészetet,
s csókold meg a nőt,
a hőn áhított
szeretőt!

S mindörökké légy ember,
ki szemeit becsukva
fejét a véget-nem-érő álmokba hajtja,
s kacagj, miközben a halál,
kuvikokkal a járdán,
fekete táncot jár!