Séta

Zsebembe dugva mind a két kezem,
midőn akár faág karistol éltemen
haránt az érzelem, s megyek tovább
a kénytelen-porond akarta verseken.

Fütyülni kényszerít a köz, s csupán
a mellkasomban illegő cafat fokán
libeg, miképp a vágy, a fájdalom,
mikor hiába nyílik énekelni szám.

Hagyom lehullni hát igaz dalom
kopott virág gyanánt a semmibe, s vacog
haláltusája közt, s kopog, midőn
a lélek önmagán, s csupán magán zokog.

Kimérve ballagok: szilárd erő
visz át lazán a kínokon, s ereszkedő
bizalmam önmagamban elfedett:
maradva méla, csendben elmenő, beteg.