Sztaduk, sztaduk

Szeretem a hajnalokat,
hallgatom, ahogy a távolban felsípol egy vonat,
sztaduk, sztaduk, kattog a sínen a kerék,
akár a falban kanyargó vízvezeték.

Ilyenkor sorban mind elém állnak
férfiak, nők, elhasználtak, felhasználtak,
gyárak, földek szomorú rongyai,
sztaduk, sztaduk, te vajon mit akarsz mondani?

A fennmaradást már régen zálogba csapták,
a cédulát elcserélték kenyérre, hazugságra, kinek mire tellett belőle,
és röhögve borba mártották a szabadság fattyát,
sztaduk, sztaduk, gyerünk a keresztelőre.

Felednünk kéne a cifra paloták üres gőgjét,
nekünk, kik a döglött bérházak tövében élünk, halunk,
bár néha még érezzük eltüzelt zászlóink füstjét,
sztaduk, sztaduk, lassan elrohadunk.

Mégis, kiirtatatlan fák vagytok,
csak gyümölcsötöket tépték le éhes kezek,
és ha újra villódzó fejszékre éretten jajgattok,
sztaduk, sztaduk, madaraitok fészke lesz szemem.