Szülőanyám
Szülőanyám fagyos téli hajnal,
érkeztem aranyló-búzahajjal.
Lágy, oltalmazó méhedből fakadtam én,
és ahogy fekszem itt az Alföld peremén,
pirosan lángoló égként tűnsz elém.
Lüktető szívvel fedezlek most fel,
tudom, Te örökké velem leszel.
Lényed a tűz által egészen belém ég,
az ébredő Naptól már felizzik az ég.
Északon gyémántglóriád látom,
két ezüstszárnyad közt vár az álom.
Délen lábad nyomát viseli magán: föld,
melyet a Hanyi-ér tiszta vize kitölt.
Rám tekint féltő, barna-bársony szem,
fénylő elméddel okítod eszem.
Ragyogó orcádon ott tündöklik a fény,
Te a fáknál is hatalmasabb tünemény.
A felhőkön ülsz és öledben én,
ketten vagyunk a világ tetején.
Hó hull, ha fehér köntösöd szél lebbenti,
Te vagy én teremtő angyalom, más senki.
Erdőid fáit belepi a dér,
az alkonnyal nyugszik bennem a vér.
Nézem a szikrát szóró, csillagos eget,
amit hajad mattos ébenné festeget.
Óvó szárnyad közt az álom elér,
és a vidék lassan aludni tér.
A bíbor Napot elnyeli a horizont,
de holnap újból felkel, és ismét fényt ont.
Szülőanyám, fagyos téli hajnal,
megáldalak epedő ajakkal.
Fehér köntösöd újra lebbenti a szél,
nekem itt minden, minden csak Rólad mesél,
Téged dicsér, mi kicsi falumban él.
Hozzászólások
Mysty Kata
2015, március 26 - 20:46
Permalink
Szeretettel gratulálok
Szeretettel gratulálok versed Parnasszusra kerüléséhez szerkesztőségünk nevében!
Kata
"ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez....!"
Cinti
2015, március 27 - 16:58
Permalink
Kedves, Kata! Köszönöm szépen
Kedves, Kata!
Köszönöm szépen a köszöntést és az értékelést.
Cinti