Tóth Árpádhoz

Előtte már hamvassá vált az út,
s árnyakkal zuhant teste át a parkon,
hogy rásimítson babérkoszorút,
holt, nagy költők díszét a túlsó parton,
hol idő sodrán remegő fényként
parázslik, lobban lírája szépsége;
s ő szelíden lebegő szellemlényként,
csipkelődő humorával nézze…

Szépség, szelídség csendes áhítata
burkolta gyolcsba féltőn szavait,
s gondolatait, melyek mint kisbaba
bámulják egyre rímsugarait.
S álmodozva, napkeltéktől igézve,
mely szikrákat szór szét a Körúton,
s csókot lop dolgos munkáslány kezére;
- lelkemben őt már oly közel tudom,

mint ég csillagai sosem lesznek,
mert közöttünk, s köztük túl mély az űr;
de lélektől lélekig hidat vertek
már versei; s szívemben remény gyűl,
apró cseppekben, mint a gyöngyszemek,
hogy másoknak is e hídon visz útjuk;
s hogy e költői, közös őrhelyen
talán egymást is elfogadni tudjuk…