Gyönyörbe részegült

Gyönyörbe részegült bíbor hajnalok,

lepedőn felejtett édes illatod,

gyűrt gyolcsba ivódva lágyan átkarolt,

szobámat belengve gyöngén rám hajolt,

s kiröppent reggel a résnyi ablakon.

 Utánad néztem a néma balkonon,

s szerettem volna az egeddé válni,

 fölötted féktelen felhőként szállni,

akartam látni, hogy hova visz utad,

ki etet, ki itat, ki a te kutad,

ki oltja szomjadat, ha nem vagy velem,

ki másnak járhat még tőled szerelem.

Majd - csukva ablakom - arra gondoltam,

hogy énnekem milyen kegyes sorsom van,

hiszen ha itt vagy, az már a Mennyország,

- senki nem mérhető soha tehozzád -

Perzselő vágyamat csendben csitítom,

éltető illatod magamba szívom,

s imába kulcsolva mind a két kezem,

hálát rebegek: köszönöm Istenem!