Naphajszálon
Beküldte Sztancsik Éva - 2018, október 2 - 18:09
Vértelen szívem szenvedi hiányod,
kamrája kulcsa érfantomok foglya -
lajtorján mennék fel hozzád az égbe,
hogy légi fényed bensőm beragyogja.
Halandók vagyunk, tanít'ák Istenek...
de kell-e hinnem szavakat a hamun?
A végzet szele talpam alatt fúj ma,
s megkövült évek porján tipor sarum.
Bársonyzsinórt vet lábam elé az éj,
kúszom fel-felé(d) tejsűrű fellegben -
reményem szerint lepled is fellebben...
és láthatom azt, mit sosem, földi lény.
Ám jaj, kötelem szétfoszlik... sajnálom -
lelkem lebegve billeg naphajszálon.
(A távolság csak odakinn létezik.
Idebenn összeérnek a lélekutak.)
(2018. szeptember - átirat)