Szerelem és líra - XC

Kilencvenedik rész

Szerelem nélkül a szexualitás puszta biológiai funkció, voltaképpen éppen a szerelem az, ami a szexualitást humanizálja, az emberi méltóság szintjére emeli. Talán a legjobb szó: megszenteli. Szerelem nélkül a szexualitás, az állatok szintjén – vagy még az alatt – marad.

Szexualitás és szerelem között csak abban az esetben beszélhetünk átfedésről, ha a szexualitás a szerelem világának része. A fentebb felsoroltak esetében ezt nem mondhatjuk el, ilyenkor a szexualitás nem tartozik a szerelem világához, annak kialakulását nem is segíti, sőt akadályozza.

Egyszer majd eljön az idő, amikor a történelem folyamataiban is megláthatjuk a szerelem jelentőségét.

Ha szemügyre vesszük saját közelmúltunk történetét, döbbenetes dolgokat vehetünk észre.

A Rákosi-korszak sok szenvedést hozott a magyar nép számára, de összefogásra, a család megbecsülésére kényszerített. A karácsony munkanappá tétele, a padlássöprések, kitelepítések, kuláklistázások korában család volt az egyén fellegvára, ahogy minden nehéz időszakban.

1956-ban rendkívül erősnek mutatta magát a magyar nemzet. A gyáva világ csodálatának középpontjában dacolt a világ legerősebb szárazföldi hadseregével rendelkező hatalmával, felelevenítve legszebb forradalmi tradícióit. A magyar nép akkor sokkal erősebbnek tűnt, mint a XX. században bármikor.

A hatvanas években, Kádár János rendszerének konszolidálódása idején lényegében Trianon óta először a magyar nép határozottan hinni kezdett valami értelmes jövőben. Ez csak ritkán függvénye a politikának. A nemzet nem lett hithű kommunistává, vicceket faragott a rendszerről, az oroszokról, meg a hatalom erőszakszervezetéről, és őszintén hitt az értelmes munka eredményében.

Úgy gondolom, ekkoriban lényegesen fontosabb szerepet töltött be a mindennapi életben a szerelem, mint bármikor előtte vagy utána. Az emlékezetben egyértelműen felfelé ívelő korszakként maradt meg. A hatvanas évek „demográfiai hulláma” nem csupán számbeli gyarapodást hozott; soha nem neveltek ebben az országban annyi gyermeket szeretetben, mint akkoriban. A mai napig gyakorlatilag az ekkor született emberek képezik az ország legértékesebb nemzedékét, ők őrzik a leginkább a szerelmet. Minden más generációnál jobban.

Aztán valami történt, amitől az egész kificamodott, legkésőbb a hetvenes évek közepén, de talán hamarabb. Akkor roppant meg valami a magyar társadalomban. Jóval a gazdasági válság begyűrűzése és az áremelések előtt. A hétköznapi szemlélet dermesztően és jéghidegen anyagiassá vált, a falvakat és városokat ellepték az újgazdag stílusban emelt csúf, csiricsáré építmények, a korrupció és az urambátyám kapcsolatrendszer újra elhatalmasodott, elborította az országot a képmutatás.

Ez lehetett az a korszak, amikor valami megtört, valami tönkrement. Az anyagiasságnak ebben az orgiájában, amikor a hivatalos „hogyan éljünk?” demagógia mellett „kicsi vagy kocsi?” viták zajlottak, és amikor pénzért, hatalomért, ingatlanért, külföldi útért ezrek adták el és oda magukat, megfogyatkozott a szerelem hatalma. Itt és ekkor kezdődött az összeomlás.

Nem a külföldi kölcsönök döntötték romba mindennapi életünket, hanem az azokat felvevő honfitársaink párját ritkító erkölcstelensége. Már a nyolcvanas években cikkek sorozata mesélt róla, miféle elképesztő feltételekkel vették fel hiteleket az ország számára. Megesett, hogy Uganda hivatalos képviselője a hazája nevében megvetéssel utasította el azokat a nevetséges feltételeket, amit a magyar küldöttek némi baksisért – például az azóta már rég a roncstelepen rohadó BMW-ért – habozás nélkül elfogadtak.

Közben itthon a státusszimbólumok hajszolása, a harácsolás, a mindent elöntő perspektíva nélküli vagyongyűjtés olyan közerkölcsöt teremtett, amely lehetetlenné tett mindenféle fejlődést, a kiegyensúlyozott anyagi fejlődést is.

A hetvenes évek közepén már magunkon is nevettünk. Kinevettük a képmutatást, protekciót, a terjedő kapzsiságot, de egyre keserűbb humorral. A korrupció már oda növekedett, hogy kialakult bizonyos „támogatások” ára. Némely egyetemi szakra már csak ezen a módon lehetett bekerülni. Ennek is „szabott ára” volt.

A szerelem térvesztésének legszomorúbb jele az erkölcsi rothadás. Az emberi erkölcs alapja a szerelem. Az ember talán éppen annyira erkölcsös, amennyire tiszteletben tartja a szerelmet. A szerelem a Lét törvénye. Ha a hétköznapi életben valami kiszorítja a mindennapok céljai közül a szerelmet, a társadalom válságba jut. Így rothasztotta szét a nyolcvanas évek elejének magyar társadalmát a nagyon közönséges anyagiasság.

Pedig akkor a maihoz képest még jólétben éltünk, tudtunk közép- és hosszabb távra tervezni, mindenkinek, aki dolgozni akart, volt munkahelye, és hosszú évekig ugyanannyiba került a kenyér. Az akkor sokat szidott kétezres havi fizetésből kétezer gömb fagylaltot lehetett vásárolni – messze meghaladta a mai bérek vásárlóértékét.

Mindezek ellenére akkor már éreztük a teljes magyar társadalmat átjáró rothadást. Az anyagiasság abszurd eldurvulását.

A gazdasági problémák csak mindezek után kezdődtek.

A folyamat végeredményét ma láthatjuk.

Folytatása következik.