Szerelem és líra - XCI.

Kilencvenegyedik rész

Annak idején Simonyi Imre sommásan azt mondta az éppen akkor zajló rendszerváltásra, hogy az csak gengszterváltás. Mindenki óvott a rendszerváltással kapcsolatos illúzióktól. A néhai költő világéletében a hatalom üldözöttje volt, gyanús személy, és nem tetszett neki, amit rendszerváltás címszó alatt látott. Azt gondolom, Simonyi fején találta a szöget, a gengszterváltás kifejezés jól jellemzi azt, ami történt.

A rendszerváltás a szovjet birodalom eróziójára támaszkodva indult sajátos hatalomátmentés volt, amely voltaképpen ma sem zárult le. A társadalom néhány szférájában le se zajlott. Nem volt ebben semmiféle forradalmi jelleg, inkább alkudozás, halászat a zavarosban, a média állandó tamtamverése és temérdek üres retorika.

Ami lezajlott, annak semmi köze sem volt a forradalmakhoz, semmiféle „típusú” forradalomhoz. Voltaképpen nem is rendszer-, inkább valamiféle önrendszer-váltás volt ez. A szocializmus utolsó, egyre korrumpálódó másfél évtizedében felnőtt, hatalom-közelbe került káder rétegek irányításával temérdek formális változás leplezte, hogy a folyamat fő célja saját gazdasági és hatalmi pozíciójuk átmentése és erősítése. Mivel a Szovjetunió erodálódása miatt pártfogó nélkül maradtak, a lakosság feletti uralmuk fenntartása érdekében a nyugati tőkével fogtak össze. Jellemző, hogy a munkás-paraszt élcsapatból gyorsan demokratikus politikai erővé vedlő állampárt új nevéből is csak a „munkás” szó maradt ki.

A káderek még előtte egymás között gyorsan „privatizálták” az állami vagyon jelentős részét. Nem véletlenül nevezi a mai közvélemény „a nagy lenyúlások korszakának” az 1987-89 körüli időket. Utána ugyanezen „elit” részben kiárusította bagóért az ország nem jelentéktelen vagyonát, részben meg „helyzetbe hozta” saját családi, haveri és egyéb kapcsolatait, mára többszörös kliensrendszer alakult ki, amely minden kibontakozási kísérletet csírájában fojt el. Ez minden politikai erő égisze alatt létrejött.

Utána a gyorsan hazafivá és demokratává avanzsált pártfunkcionáriusok betelepedtek a különféle pártokba, intézményekbe, vagyonba – vagy éppen külföldre. Megalapozták a jövőjüket, éljen hát a demokrácia.

A rendszerváltás egyik aktív politikus szereplője később nehezményezte, hogy a gengszterváltást közvetlenül megelőző politikai alkuk egy része nem úgy él a közvéleményben, ahogyan ő szeretné. „A demokráciáért tárgyaltam, veszélyes körülmények között.” Egy ország nevetett rajta keserűen.

A rendszerváltás tehát – ahelyett, hogy megállította volna a társadalmi rothadást, éppenséggel fokozta, hiszen pontosan ugyanazon elvek mentén valósult meg. A külföldi tőkével összefogva magán birodalmakat épített, és a folyamat minden költségét a lakosságra terhelte. A naiv külföldiek akkoriban csodálkoztak, hogy a magyarok szomorúak, nem örülnek a rendszerváltásnak. A külföld a propagandára hallgatott, mi meg láttuk saját szemünkkel a folyamatos rombolást.

Ne legyenek illúzióin az európai közvéleménnyel kapcsolatban. Nem nagyon érdekeljük, emellett nagyon is felületes és könnyen befolyásolható. Nagyon kevés fáradsággal ellenünk fordítható. A XIX. században szomszédaink könnyedén megnyerték a maguk irredentizmusának. Ma is hitelt ad a rólunk szóló, a legtöbb esetben igen ostoba rágalmaknak. Komprádoraink kapcsolatrendszere irányítja a rólunk szóló vélekedést, ami általában néhány buta jelszó szintjére redukálódik.

A szüleink és nagyszüleink által felépített és megteremtett javak elrablása, a vívmányok megsemmisítése szinte tervszerűen zajlott, hiszen nem volt semmiféle, az ország érdekeit védelmezni akaró nemzeti egység, és a lakosság különféle csoportjai ma is könnyen kijátszhatók egymás ellen.

Aki már a nyolcvanas évek közepén munkába állt, emlékezhet, mennyire más volt egy munkaviszony még a Kádár-korszak legvégén is, mint ma. A munka is hatékonyabb volt. Egy-egy dolgozó számos olyan joggal, lehetőséggel rendelkezett, amelyek ma már nincsenek. Mindenféle ürügyekkel felszámolta őket valamelyik „demokratikus” politikai erő. A munkahelyek hangulata merőben más volt, az a fajta emberközpontúság ma már nem létezik. Ma már a munkaadók zöme megdölyfösödött, a munkaviszony meg egyre inkább a rabszolgaszerződés jellegét ölti. Nagyon fontos vívmányok mentek veszendőbe, nehéz lesz majd visszaszerezni őket, pedig nélkülük nincs fejlődés.

A változás egyértelműen és minden szempontból negatív: a dolgozó létbiztonsága nem fogható ahhoz, ami Kádár időszakában volt jellemző. Most rettegni kell a munkahely miatt, a számlák miatt, a napi megélhetés miatt. Ezerszer is meg kell gondolni, hogy az ember megkockáztasson-e egy esti sétát olyan helyen, ahol a hetvenes években naponta megtehette, és soha semmi baj nem érte.

A rendszerváltás időszaka egyébként a XX. század végi történelem nagy fordulópontja volt. A gyanús egyöntetűséggel zajló közép-európai rendszerváltások egyúttal a korábbi évtizedek világhelyzetében megszokott „két világrendszer szembenállása” című antinómiát rombolták végleg le.

Új helyzet keletkezett. A kapitalizmus győzött, és szinte azonnal látszott, hogy alaposan túlnyerte magát. Jacques Derrida egyik utolsó írásában figyelmeztetett is rá, hogy az ellenfél és vetélytárs nélkül maradt tőkés rendszer világméretű támadásra indul a dolgozók jogai ellen, és hogy a „szabad világ” fogalma puszta demagógia. Ne örüljünk a globalizációnak, mert a világot elözönlő magán hatalom a szabadság megsemmisítésében érdekelt.

A szocialista világrendszer bukása még utoljára hitelessé tette a nyugati liberális értékrendszert; mert itt nálunk sokkal nagyobb hitele volt, mint odahaza, és a tőlünk hömpölygő lelkesedés még utoljára szabad világnak láttatta azt, ami már régen nem volt szabad világ. Legkevésbé mi voltunk lelkesek, a többi ország lakossága naivabb volt, jobban örvendezett. Mi visszafogottabban, vagy úgy se.

A többpárti demokráciához kötődő politikai jelszavak nálunk igen hamar devalválódtak. A kisember már az első években is tudta, hogy ez valójában oligarchikus rendszer, ahol még a kulisszák is selejtesek, a tartalom pedig merőben más, mint amit a propaganda állít.

A szabadság-demagógia többi jelszava – a nyugati színvonalú árukészlet, meg a szabad külföldi utazás – a gyakorlatban sem jólétet, sem szabadságot nem jelent. Az árukészlet zömmel drága, a kisembernek sokkal jobban kell takarékoskodnia, mint Kádár idején bármikor, és ez sűrűn kényszeríti arra, hogy sokkal silányabb termékeket vegyen, mint Kádár idején bármikor. Annak idején élelmiszerből mindig volt elegendő, az ára elérhető volt, és az akkori boltokban kapható – az egész korszak folyamán azonos árú – kétkilós kenyér, meg a 28-as kolbász minőségben magasan verte a mai kamukenyeret és ízetlen felvágottat.

Az utazás még kevesebbet jelent. A kisember életének szintjén semmi jelentősége sincs. Drága komprádor kedvtelés, nincs rá se idő, se pénz, legfeljebb az igény pislákol, amíg el nem múlik. Életében egyszer-kétszer jár külföldön, esetleg soha. Az utazás elvi lehetősége, illetve gyakorlati megvalósíthatatlansága és feleslegessége a lényegtelen ügyek sorába utalja, a kisember legfeljebb a gyermeke számára próbál biztosítani némi világlátási esélyt. Fontosabb dolgai vannak: etetnie és ruháznia kell a családját, ki kell fizetni a csillapíthatatlan éhséggel, kíméletlenül növekvő közüzemi számlákat, a csaknem hasonló iramban növekvő részleteket, fedeznie kell a mindig aktuális kisebb-nagyobb javításokat, az egészségügyi költségeket, el kell temetni a család halottait. Közben az árak harminc éve növekednek, állambácsi négyzetesen szaporítja az adókat, mindenre igyekszik rátenni szőrös mancsát. A szipolyozás napról napra mind erősebb, és a kisember állandó frontszolgálatban van, mindig tudnia kell valami kunsztot bemutatni, valahol csodát tenni, valami új jövedelemforrást találni, hogy a mind erősebben élősködő számlák, részletek és adók ellenére mégiscsak jusson pénze arra is, ami igazán fontos, a családjára.

Főleg a gyermektelenek és egyedülállók költik utazásra a pénzüket, azaz olyan emberek, akik már lemondtak a családról, és akiknek a számát a rendszer szemmel láthatóan növelni akarja. A „fent” kívánatos életmód a gyökértelenség az identitás nélküliség valamelyik formája.

A családos kisembernek mindig van mire költenie, ha néhanapján komolyabb pénzhez jut. Temérdek javítanivaló a házon, új eszközök beszerzése, a tönkrement háztartási gépek pótlása, egy jobb használt autó, a jelzálog. Így megy, amíg él. Negyven felett állandóan készen áll a halálra, de helytáll, amíg érdemes, sőt azon is túl. A politikusokat megveti, nem szimpatizál egyik párttal sem, mert az egyik rossz, a másik még rosszabb.

Ez már szinte a világ törvényének hat. Választás lesz? Lassan húsz éve mindig elmondják. Ha választás lesz, változnak a dolgok. Hogyan? Eddig rossz volt – ezután még rosszabb jön. Eddig még egyszer sem tévedett a népi bölcsesség.

Ide vezetett a társadalom rothadása. És most?

Gyakorlatilag ma is ez folyik. Azóta is tovább rothad a magyar társadalom. Megállíthatatlanul szaporodnak az adók, a megszorítások, a lakosság több évtizedes vívmányai tűnnek el szinte egyik napról a másikra.

Szokás az eladósodást még az egykori Kádár-korszak nyakába varrni, de ez minden alapot nélkülöz. Az eladósodás a gengszterváltás után öltött kriminális méreteket. A felelősség a magyar „elitet” és a külföldi hitelezőket közösen terheli.

Hogy a magyar „elit” komprádorként viselkedett, azon nem szabad meglepődnünk. Csak ugyanazt tette, amihez Rákosi Mátyás elvtárs óta hozzászokott; külföldiekkel kokettálva árulta el a hazáját. De minden további baj ebből fakad, ezért vannak mai komprádoraink tarthatatlan helyzetben. Magyarország a sokszínű, sok oldalú és gyorsan cserélhető köpönyegek országa.

Elképesztő összegeket költöttek elvileg külföldi kölcsönökből az országra, és nyoma sincs, mire ment el a gigantikus összeg. Ekkora befektetésnek látszania kellene.

Nem látszik, mert nincs, zömét nem is költötték az országra. Az indoklásaik nem állnának ki egy komolyabb vizsgálatot. A külföldi barátokkal-kapcsolatokkal összebizniszelt kölcsönök egy része talán soha meg sem érkezett az országba, számunkra csak a visszafizetés maradt; amelynek lényegében sohasem lenne vége. Nézzük csak meg őket, és meggyőződhetünk róla, milyen furfangos manipuláció ez – a kölcsönök egy része gyakorlatilag folyamatosan újratermeli magát. Sohasem lehet őket kifizetni – ez is a szabályokhoz tartozik.

Úgy tűnik, Magyarország a világ egyetlen olyan állama, amely három világháborút veszített el. Minden tönkretéve, leépítve, megszüntetve, szétverve. Ez pedig hallatlanul veszélyes helyzet. Nem az a fő probléma, hogy a térség egyik első államából az utolsóvá züllünk, az már félig-meddig meg is történt.

Sokkal fenyegetőbb az, hogy a komprádoroknak egyáltalán nem érdekük a magyar államiság fenntartása. Ez nem csupán azt jelenti, hogy idegen pénzügyi-gazdasági erők helytartójaként viselkednek, ha hatalomra kerülnek – ezt is megértük már néhányszor. Az ország anyagi tönkretételében vitt szerepük csak úgy mehet végleg feledésbe, ha Magyarország – megszűnik. Nem véletlen, hogy külföldön saját honfitársaink viselkednek hazánkkal szemben a legellenségesebben, hogy ezerféle idióta rágalomtömkeleget terjesztenek rólunk.

Ne higgyük, hogy a hazánk magától fennmarad. A tehetetlenségi nyomaték ehhez már nem elegendő.

A világ a valóságban egyáltalán nem hasonlít a hivatalosan hirdetett globalizált mennyországra, egyre inkább valami Orwell által jövendölt képződményre emlékeztet. Arctalan magán pénzrendszer irányítja a folyamatokat; éppen úgy nem felelős senki előtt, ahogy a multi birodalmak sem. Az általuk birtokolt eszközök lehetőségei régen meghaladják a céljaik hasznosságát. Az ellenőrizhetetlen magán hatalmak a fasizmust idézik – amire velük kapcsolatban egyébként annak idején Franklin Delano Roosevelt figyelmeztetett.

Európa egyre inkább magán pénzügyi hatalmasságok játékszere, külön bejáratú birodalma lesz.

Egy ilyen világban bármi lehetséges – csak éppen nem jó értelemben.

Egyáltalán nem rémítgetni akarok, az alábbi alternatívák bármelyike bekövetkezhet:

v     Pénzügyi és gazdasági összeomlás során valamelyik bankcsoport helytartója kormányozza az országot, a lakosságot kiszipolyozza, nagy részben külföldre üldözi, olcsó idegen munkaerőt telepít a helyünkre.

v     A hazai létbizonytalanság, az összeomlás véres lázadásba torkollik. Valamiféle európai zsandár haderő leveri, utána pedig felosztanak bennünket a szomszédok között. Majd elszántan hülye tanulmányok beszélnek róla, hogy miért bukott el szükségszerűen a magyar állam, és miért nincs meg a magyar függetlenség reális lehetősége. Ezeket a fércműveket magyarok írják majd.

v     Ugyanez békés úton; valaki „rájön”, hogy a gazdasági problémáink kezelhetetlenek, a szomszédok megszállnak bennünket. Ezt egyébként bármikor megtehetik, mivel a magyar véderő a jelképesnél is jelképesebb, díszelegni sok, országot védeni kevés. Az adósságaink így a szomszédainkra maradnak, de nekik lesz annyi eszük, hogy egy fityinget se fizetnek ki belőle. Hitelezőink háborognak egy ideig, aztán megunják, és abbahagyják.

v     Ugyanez „láthatatlanul”. Szisztematikusan idegen népcsoportokat költöztetnek az ország különböző részeibe, és támogatják a magyarok távozását. Egy idő múlva több angol nyelvterület lesz, mint magyar. Akkortól bármi lehetséges.

Ezek persze rémképek – egyelőre. De mindenképpen el kell mondanom: valamelyik mindenképpen bekövetkezik – ha hagyjuk. Nincs fegyverünk, nem is lesz, nem is mennénk vele semmire. Mindenkinél gyengébbek vagyunk, az erőszak csak a pusztulásunkat hozhatja. Etikus cél csak etikus eszközökkel érhető el.

Amikor egy-egy ismerősünk néhány, az ottani magyarság körében eltöltött nap után visszatér Erdélyből, és elmondja, hogy valóságos „lelki wellnessben” volt része, mindig rádöbbenünk, hogy ott az összetartó erők még sokkal erősebbek, a szerelem jobban betölti küldetését.

De ne higgyük, hogy nálunk nem. Ha a világ csak az anyagi törvények szerint működne, régen nem léteznénk. De vagyunk.

A helyzet korántsem annyira reménytelen, amilyennek tűnik.

Nagy szükség van lírára, szerelemre, és a jelentőségük megértésére.

Folytatása következik.