Talány

Elém állt egy tükör este,
rámnézett és szavam leste.
Nem tagadom, meglepődtem,
mit akarhat itt, előttem.

Eddig mindig szerénykedett,
foncsorja sem kedve-szegett;
erőszaktól mentes, mondom...
kioszthatták: lelket mosson.

Ki lehetett ilyen galád? -
hogy álnokul szórja tanát.
Szembesítsen békés órán
azzal, ahogy hervad rózsám.

Firtatni ezt abbahagytam,
bár...lesem én, lankadatlan.
Szemüvegem is feltettem...
essen reám jobban terhem.

Így stíroltam, akit láttam,
félve, nincs, mi makulátlan.
Épp ez történt, sorolom most,
szinopszisa lett a holtpont.

Két szemem közt rövid az út,
összement és több ráncba fut.
Mintha be is esett volna...
látásom tán ettől csorba.

Orrom keskeny, nyúlottá vált,
bűn, mit a kor megeszkábált.
Inkább mással csatangolna,
mint hogy velem akad dolga.

Ajkam szélén kétoldalt völgy,
ettől ilyen fáradt e hölgy.
Míg a mosoly dombra felér...
kerék-cserét kér a szekér.

A haj?...vele alig van baj.
Igaz, néhol őszül, hajjaj!
De legalább fejemen hál...
föld felé csak néha tendál.

Selyemszálból kenderkóc lett,
arcom báján banya gerjedt,
tekintetem komor-szomor...
hová tűnt a rózsa csokor?

Keresem a lányt, ki pajkos,
(tükör mögé bújt? makrancos!)
simább képű, fiús, vagány...
foncsor kacag: talány...talány...

(2014. március)