Blogok

Apa, láttad, ugye?
Élve maradtam, összeszedve magam,
Ahogy kérted, bár mást sem csinálok.
Tüdőm gyenge, légzésem szaggat,
Hat hónap kevés, még háromért kiáltok,
Hogy megnézz a búra alatt,
megtagadtad...

Apa, láttad, ugye?
Intőm nem sok, jelesem annál több,
Keresem tekinteted áttört-barna
Sörösüvegeken, komló erjed,
Bontja arcomat ezer darabra,
Homály-szemedben
vizenyő terjed...

Azt mondtad meghalt a szerelem...
Hittem, látván fekete ruhád vetted.
Álltunk ketten a sírgödörnél,
Mélyére múltunk rögeit pergetted,
S tudtam, az ördög mondatta csak veled.

Boncolás nem volt, csak gyors halál.
Érzelmek fonalát vágta szét penge,
Szinte máról holnapra, szórva
Bomló virágunk szirmait a gyenge,
Lelkünből font koporsófedelünkre...

Göncölszekér felettem,

Alattam fűlepel,

A mélység és magasság

Itt bennem ünnepel.

————

Sötétlik a magasság,

És szunnyad lent a mély;

Csillám-sötét palástját

Teríti ránk az éj.

————–

Magas fák csúcs-magánya

Az ég felé tekint,

S a felhő-sziluettek

Rejtelme csendre int.

————-

Az embert tompa vágya

Az Űr felé veti,

S a végtelenbe nyúlnak

Magasház-ujjai.

———-

Egy bolygó néz az égre

Az Élettel, s velem,

Harmadik rész

A szerelemtagadásról, különösen az úgynevezett modern szerelemtagadásról feltétlenül szólnom kell.

Első körben persze magától adódik a kérdés: mitől lenne modern a szerelemtagadás? Merthogy ilyesmi minden korban előfordult. Tagadták bizony a szerelmet a pátosztól a trágárságig terjedő skálán minden időben. Legfőképpen persze olyan emberek, akik valami okból sohasem ismerték meg. Vagy akik nem tudták érdemén becsülni.

Barátság csokor

Engem nem kell félteni

Csak szimplán megbecsülni.

Ismersz, de mégsem tudsz rólam semmit,

Hisz a kétszínűség elvakít!

Ha tudni akarod, hogy ki is vagyok,

Felvázolhatom, ha akarod!

Minden egy téli éjjelen kezdődött,

Mikor anyám magából kierőlködött.

Ahogy szépen lassan cseperedtem

Úgy korán is értem.

Nem a szüzesség elvesztésére gondolok,

Hanem hogy 17 éves korom óta felnőtt vagyok!

Anyám 1 éves koromban ellökött

  Mysty Kata:
 Láthatatlan forrás

Te vagy Uram
 az örök forrás,
 a mélybe fúrás,
 a"minden tudás"!
 Az öröm titka,
 a titkok nyitja.
 sorsunkban vétlen,

bajban sem tétlen

Hozzád menekül                                                             
 az is, aki ; kerül.
 Megmentő kezed,
 bajból kivezet!
Csapások , gondok  

 nem Tőled valók,  

A pénz istene döntött; félholt lelkeken épült,
Jajkiáltások hídján átlépte Rubiconját.
Kötözve titeket magához, bankár kutyákkal,
Fogaik élesre reszelve, űzi a falkát.

Mammon nézi magát vértől maszatos tükörben,
Ruhája csillog, flittere érmék, koronás fők,
Pezsdülő vérben hajtja magát életek árján,
A világ tapsol, hajlongva élteti még őt.

Körúton szalad pár ezer autó,
Gépeken bájtok megája terjed,
Napcella-ezrek töltenek napfényt,
Kisgéped lelke reggel feléled.

Motorban búgó oktánba zárva,
Lóerők  torka nyelné a benzint,
Telefontöltő fázisod issza,
Rádió ontja decibel árját.

Zenelejátszó indít az útra,
Pittyen az új és értelmes iphone,
'Esemes' éled ujjbegyed végén,
Technika kötöz elektron térbe.

Egyre sötétebb estéket hoz a tél közeledte;

Nyúlik az alkonyat és kurtább lesz a napunk.

——–

Egyre kopárabb kertet láthat a tétova hajnal;

Zörgő, száraz avar reccsen a lábam alatt.

——–

Tél barlangja felé veszi lépteit újra az évünk;

Egykor onnan jött, s ott megy a semmibe majd.

——–

Tudjuk: tél jön, dermesztő hidegek közelednek;

Mégse reménytelenül nézünk szembe velük.

——–

Lángol a tűz, ami felmelegíti a szürke decembert;

Ám nem a kályhában; bennünk ég a parázs.

Régen puskatus zúzta,

Osztrák, meg török nyúzta,

Néha valóban

Puszta volt

A puszta.

Baljós évszázadok hosszúra nyúltak,

Emlékek hulltak,

S úgy tűnik,

Mára elmúltak

A múltak.

De lehetnek bármilyen gondok;

A föveny alatt,

A homok ágyában,

A humusz mélyén

Tovább élnek,

És éltetnek bennünket – a csontok!

S mert el nem hullt,

Még él a múlt.

Jöhetnek ide

Ukrán frontok,

Mutatják a jelek: végső idők jönnek,
emberi létünkkel túllaktuk Földünket?
Levet a hátáról, annyi kínnal bántjuk,
vérbe és mocsokba fúló szép világunk.
Mielőtt özönvíz kapuit kitárnák,
Építs a semmiből is, túlélő bárkát!

Templomok jéghideg kövén
árnyékból közeledsz felém;
zsoltárból hálót fonsz körém,
s szállok e mennyei zenén.

Óvón ölelj most fényedbe;
tudom, engem szólít e hang -
benned vagyok, és bennem Te
csak szívdobbanásnyira vagy!

Kerestelek a hegy tetején,
De nem voltál a szikla peremen.
Hittem, ha máshol nem, de fenn,
Ahol az ég csúcsot ér,
Ott leszünk majd; te és én.

Tenger mélyén sötétlő árok,
Saját konok magányom a társ.
Nem vagy ott, nincs ott semmi más,
Csak hiányból font átkok,
S lenn utánad kiáltok,

Uram! Mutasd fiadnak magad!
Ha kell, vagyok üresség, homoksivatag,
Tisztult elméjű, bölcselő agg,
Aki minden valót tagad,
Csak egy percre lássalak!

                   *

Csillagtalan égi tájon

Csalfa homály tekereg,

Álmodozó szegény ember

Gazdag múlttal enyeleg.

——–

Csillagtalan égi tájon

Szürke Jelen mendegél,

Fehér folton sötét árnyék

Színes reggelről regél.

——-

Csillagtalan égi tájon

Ásít a vén Irgalom,

Vékony jövő-segélyt mérnek

Lapos égi asztalon.

———-

Csillagtalan égi tájon

Egyhangú zene pereg,

Fékevesztett jövő-suhanc

Égi pusztán hempereg.

——-

Csillagtalan égi tájon