Blogok

Kiméretlen szavakból gyúrtál,
Öntötted rám, mint a híg vasat,
Kíméletlen szavakkal küldtél,
Nyitottad szám, adtál hangokat,
 
Kiáltva rommá Bábel tornyát,
Hogy gyújtsak bensőmből lángokat,

A dallamban, a rímben,

Szóban, mintában, színben,

Játékban,

Hangulatban,

Abban legyél magyar…

—–

A magyar szó nekünk szent,

Másoknak hangulat,

De attól, hogy nekünk szép

Más szépet

Nem tagad.

——-

A ritmusban, a hitben,

Friss, élni vágyó hitben,

Álomban,

Szeretetben;

Abban legyél magyar….

——

Már sokszor fogtunk össze

Történelmünk telén,

S tiszteltek érte minket

Az egész földtekén.

——-

Majdnem elhittem, más vagy, mint a többi,

de az ösztönös gyanakvás idejében szólt,

és a villámlás utáni hirtelen csendben

csak a csalódás ördöge szónokolt.

Elgondolkodva néztem az arcod,

és nem tudtam hinni, pedig ártatlan szemek,

de a huncut csillogás a szemed sarkában

végleg meggyőzött, hogy nem vagy már gyerek.

Tegnap a letépett virágok táncát jártad;

Fájdalom, mi szívem nyomja,
Nyitva áll előttem a halál gyomra!
Mielőtt beleugrom
Életem újra átgondolom.

Neszt hallok,
De semmit nem látok.
Mindenhova nézek,
De hátra nem merek.

Tudom, hogy te állsz ott
S ha leugrok, lehet, hibázok.
Hátra nézek most talán utoljára,
S rám néz szemed szép párja.

Várom,hogy megszólalj, de nem teszed,
S én végre kimondom, SZERETLEK,
Majd leugrom,

Magyar! Én most hozzád szólok!
Neked én most nem szónoklok!
Mondd, tudod, ki volt Árpád apánk?
Vagy olyan, mint Attila? Falánk!

Emlékszel a régi magyar tettekre?
Érted hősi halált halt emberekre?
Büszke vagy arra, hogy magyarnak születtél?
Hazádért fegyvereddel vajon tüzelnél?

Kiállnál-e a magyarok érdekéért?
Tudnál-e tenni az ország népéért?
Nézz mélyen magadba s döntsd el,

Mindenki észrevette, mily szótlan vagyok,
De mit tegyek, ha megszólalni nem tudok?
A fájdalmam elnyomja üvöltő hangom,
Mégis tudom, annyiban ezt nem hagyhatom!

Most nem a szomorúság az, mi szívem nyomja,
Talán ez az élet új, legnagyobb hóbortja!
A düh az, mi most lelkem belülről alkotja,
Mi most érzelmeim ide-oda pakolja!

Teszi a hülyét s nem tudja már, kinek mit beszél!

Tudtam, hogy mellettem nem lesz boldog senki!
Nem hittem volna, ez is véget fog érni!
Hogy soha többet nem akarok majd remélni!
Hogy ebből az álomból fel fogok ébredni!

Nem akartam hallani, de muszáj volt!
Ez a fájdalmas érzés belém hatolt!
Kiről azt hittem, hogy szeret, felkarolt
S most ily könnyen magától elhagyott!

Itt lógok ismét a semmiben egyedül,

Elképzeltem egy verdát,
Mit szívem mindig kívánt.
Egyik nap megláttam,
És azt mondom:

"Igen! Ő az! Megtaláltam őt!"
Ránéztem és megtaláltam benne a jövőt.
Láttam fényszórói tisztaságát,
S a karosszérián az évek fájdalmát.

Akkor közelebb léptem hozzá, hogy lássam,
Biztos-e, hogy őt akartam.A visszapillantó tükre csillogott,
De mégis magából keveset mutatott.

Emberek felemelője,

A mindenek megteremtője,

Válaszolj egy kérdésemre,

Hisz hozzád szólok választ kérve!

Sok mindent láttam,

Mit magamnak kívántam.

Az lehet, hogy sokat sírtam,

De végül mindig felálltam.

Nézz le rám s mondd meg,

Mért így alakítottad életem?

Bolyongtam a világban névtelen

S kerestem az életem.

Hosszú harcokat éltem át,

Szívem tűzére mindig raktam fát.

Szemem már tisztán lát,

Állj fel magyar! Itt az idő!

Lazsálásra nincs több idő!

Álld meg helyed a hazában!

Ha kell légy ott a csatában!

Most háborúba indulunk,

Hisz ez csakis a mi harcunk!

Csukott szemed nyisd ki végre!

Állj te is a nemzet élére!

Légy erős magyar katona,

Hol élsz, becsület otthona!

Hadba hív Urun, Istenünk!

Hazáért kiállás a végzetünk!

Szívünk gyenge, meggyötör!

Ne hagyjunk gyászt, csak örmöt!

Védjük hát most szabadságunk,

Szóljon most versem ahhoz az emberhez,
Ki eljuttat a felső tízezerhez!
Ahhoz, ki meglátja bennem a reményt,
Aki adhat nekem egy nagy esélyt!

Szóljon hozzád, ki engem az égbe emelhetsz,
Aki engem verseimmel újjá éleszthetsz!
Meglátod-e bennem azt, mi másban is ott van,
Kitalálod-e, merre szállok gondolatban?

Verseim által beleláthatsz lelkembe,

ŐSZI SZÉLMÚZSA

verssé vergődik engem a nap
foszlott órákon
rojtosodó rímek keretezik
a hulló napsugarat

lelkembe ivódó ég-kéken

Egy hónapja

Próbálgatja

Hitemet,

Eszi a türelmemet

A net…

——-

Ahogy hűl az idő,

Éles lesz a levegő,

Elmegy

A net;

S én csak nézek,

hogy megint

Hova lett…

——-

Lám, lám,

Dagad a telefonszámlám.

Félórákig várakozom,

Reklámjaikat hallgatom,

Sokára szende női hang:

Szia!

Itt a szolgáltatói

Impotencia!

——–

Ó, net!

Kellesz most nekem

Mindenek felett!

——–

– Oh, Rómeó, mért vagy te Rómeó? – hangzott el a sóhaj a tízediken, ahova a mesebeli sárkány sem ér fel, és Rómeó is csak dühösen ácsorog a kétméteres létrájával.

– Mert azé – kiabálta ingerülten –, hát mit akarsz, mi legyek?

– Oh, Rómeó, mért vagy te Rómeó? – hangzott fel újra, erőtlenül... szinte kérlelően. – Miért nem vagy te Ikarosz, vagy valami repülő állat?

Már egyre több ködöt kavarnak
a bajt hozó, gúnyos szelek.
Fázik a fény is, megremeg.
Szúrósan száll a rőt avarnak
illata, ahogy lépkedek.

Sóhajos fák némán búsulják
elhullott álmaikat, és

Dérré dermedt a hajnali harmat.

Kóbor szellők avart kavarnak.

Kincsét az ősznek mind elorozzák:

Lopják a fák dús aranyát, bronzát.

Hallgat az erdő, talán örökre,

Rejtőzik némán nehéz ködökbe.

Zizzenő kórón halott virágok.

Károg a holló, nagy havat károg.

Kóbor árnyékod meszelt falon halad,
Kapualjban lapít, ahol kell, reszket,
Botló lábad az árkon ugrik, szalad,
Kabátod burkol, mert sötét kell, éjjel!

Tartva mélyen a szövethalom alatt,
Kopott, száraz emlékkéve-köteget,
Tükröt, melyben arcod még szépnek maradt,
Kínokat, foszló húsú gyötrelmeket,
Éveket, átélt s megnemélt perceket,
Jövőt akasztó múltadnak bitófát,
Születésben halt gondolat-ikreket,
Égő gépbe fulladt ötlet-pilótát...

Mondd, lesz-e csendes nyarunk

s vajon látjuk a megsárgult őszi avart?

Megyünk-e még a széllel szemben,

vagy nyeljük a port, melyet felkavart?

Vajon lesz-e még erőnk lépni egyet,

és lesz-e, ki hallja erőtlen szavunk,

érdekel-e más embert is,

hogy születtünk, éltünk s meghalunk?