H.Gábor Erzsébet
Őszi aranyban
Őszi aranyban állnak a fák,
ág-boga szűri Nap sugarát,
ünnepi díszük a lombkorona,
gyűlik a földön a dús nyoszolya.
Múlik az élet, hull a levél,
friss leheletnek selyme elér,
érzi a szívem a gyenge nyarat,
dél szele, langy keze, megsimogat.
Nézem a fénylő, szűz pocsolyát,
s benne, a huncut nyár mosolyát,
bomlik a kéreg a fák derekán,
duzzad a barna a gesztenyefán.
Ha egyszer arra visz utam,
ahol a szerelem lakott,
ablakán bekopogtatok,
szomjamat oltó, hűs kutam.
Ha kérdi, ki vagyok, ki az?
Vállára röppenek csendben,
s ő tudom, felismer engem,
azt mondom: madárszívem az!
De sokat daloltam róla!
S repítve himnuszát a szél,
fénytükrű tenger lett az éj,
Kacagva messze szállt a nyár,
helyére hűvös költözött,
mélyült a bánat árka már,
fakóvá, bússá vált a táj,
az évszak gyászba öltözött.
Siratva sorsát állt az ősz,
vágyait vad szél fújta szét,
fentről egy tündér látta őt,
hatalmas, színes szárnya nőtt,
s csodákat tenni útra kélt.
Szánta az árvát már nagyon,
szárnytollán, lángló’színt hozott,
aranyport szórt rá gazdagon,
ünneppé vált az alkalom,
sötétbe napfényt így lopott.
Pompába bújva állt az ősz,
Nem dúlja már az ár a tengerünk,
elült a szél, a méla csend az úr,
hitünk keresztje néma mélybe hull,
s egymást keresve, lassan elveszünk.
Vágyódva várt a szép remény reánk,
hiába volt a nyár, az áldozás,
a sors, a szívlapát, csak árkot ás,
jégkása lett a láva tűzteánk.
Láncokra fűzve éltük életünk,
kiállva lelki-benge vad hevét,
utálva-nyelve már a dőre lét,
nem mondta senki azt, hogy: ég velünk!
Lám, ez jutott nekünk, a bánatunk!
Kikezdte már a súly a lelket is,
Simítsd vállam szélkezeddel,
fejtsd le rólam szakadt ingem,
fürösszél meg esővízben,
száríts szépre pírszeleddel.
Cirógass meg fényszemeddel,
melegítni’ borulj reám,
te legyél a selyemruhám,
héjazz körbe szerelemmel.
Lepkeszárnyon repkedő remény,
mit akarsz te, mondd, a tűz felett?
Nem őrködnek mindig Istenek,
délibábot kergetők hegyén.
Büszkeséged volt az ékszered,
s megperzselnéd rezge szárnyait?
Tűzre vetve kósza vágyaid,
szalmaszálsors lenne végzeted.
Mért kísérted múltad árnyait?
Állj ki bátran, mondd, hogy: - ég veled!
Rombold le a bánat várait,
ember volt még mind, ki tévedett.
Átsegített többször már a hit,
mosd fehérre foltos életed.
Alattunk szelíden ring a tó,
csend honol, nagyhasú Hold ragyog,
szerető karodban jól vagyok,
csónakunk békésen ringató.
Lobogó tűzvágyunk megpihent,
nem dúlja viharok árja már,
minket már hiába vár a nyár,
tavaszunk elröppent, messzi ment.
Simítva emlékek kóchaját,
megsajdul bennünk az érzelem,
s idézve éjszakák sóhaját,
mindig csak tehozzád érkezem.
Téged is feszít még kósza vágy,
két szemed tüzében ég szemem.
Ősz szele fújja - hull a szirom,
nyárnak a lábán gyűl a halom.
Itt van a rég várt sárga vonat,
egy kicsikét még hátratolat,
engedve nyárnak búcsúzkodást,
s kétkedve indul - nincsen tovább.
Nincs kegyelem, az idő nagyúr,
- mindig a vesztes marad alul -
hozza a bőség-áldásokat,
borból, gyümölcsből, mustból sokat.
Búzát is őröl, húz a malom,
zsákokba ömlik lisztes vagyon.
Télire gyűjtve jó tüzelőt,
éltes anyóka áldja meg őt.
Osztja a barna őzgesztenyét,
Várj még a kaláccsal,
ne szegd meg,
várj még a hússal,
ne edd meg!
Várj még a csókkal,
ne tedd meg,
hadd mondjam el,
hogy szeretlek.
Hadd mondjam el,
hogy elmehetsz,
ha úgy érzed, már
nem szeretsz,
de hagyd az ajtót,
ne csukd be;
bezárom majd én,
örökre.
Alattunk szelíden ring a tó,
csend honol, nagyhasú Hold ragyog,
csónakunk békésen ringató,
szerető karodban jól vagyok.
Lobogó tűzvágyunk megpihent,
nem dúlja viharok árja már,
tavaszunk elröppent, messzi ment,
minket már hiába vár a nyár.
Simítva emlékek kóchaját,
megsajdul bennünk az érzelem,
s idézve éjszakák sóhaját,
mindig csak tehozzád érkezem.
Te pedig hozzám, s míg álmodunk,
lassan az Istenhez átjutunk.
Mint egy neszező, félénk őz,
suttogsz álmodón, csendesen,
nékem, te vagy a legszebb ősz,
rőtszíntől ékes kedvesem.
Te óbornak dús levében
üdvözült mézes íz, zamat!
Halk szavaid lágy selymében
a remény; édesvíz, patak.
Mint nyárvégi kegy, hűs balzsam,
ami megkésve érkezik,
s oltva a szomjam, tűz ajkam
cserepén égve vétkezik.
Lelkem issza - mint írt adót-
a szó, gyógyító cseppjeit,
a szépségest, a ringatót -
bárcsak becézne reggelig!
Űzte a méhet a vágy, a virágnak a kelyhe a cél,
hitte, hogy adhat a nyár, ahogy eddig is enni adott.
Fújta a méh szekerét a kehelybe segítve a szél,
száraz a nyári világnak a vége - a semmi van ott.
Ősz zörög itt az idő, szekerére a bú szele száll,
- csurran a méz, a barack leve vár - ragadós szerelem -
hajtja a korda idő, biza sürget a tél dere már.
Koppan a héj, a dió keserűn-tapadós kenyerem.
Fagy szele fú a mezőn, "csupaszon" verebek hada vár,
nincs eledel - csak a csősz kegye jut - fukar ő mikor oszt.
Úgy kerestelek, mint nőstényfarkas,
eltűnt egykölykét; észveszejtve,
véremmel utam „megjegyezve”,
hogy megtalálj, hogy megtaláljalak.
Úgy kutattalak, vad erdők mélyén,
tövisbokrok közt eszelősen,
szétkaristolva, összetörten,
szédelegve mély szakadék szélén.
S haraptalak lágyan, tépve, vágyva,
mikor rád leltem, ahogy „rágja”
farkas, a kölykét féltve, fájva,
én is épp úgy, újra rád találva.
Kora este van. Készen vagyok mindennel, körülöttem rend, kellemes tisztaság.
Már dél óta „bizsereg” az ujjam. „Írhatnékom” van. Összegyűlt néhány téma, meg vár egy pár kötelező írnivaló is, itt az idő!
Egyedül szeretek dolgozni csöndben, nyugodt körülmények között. Az írás, nálam szertartás. Mindent a kezem ügyébe helyezek az íróasztalomra, ne kelljen szaladgálnom semmiért. Kávé, tea, ásványvíz, telefon.
Lomha, bús a táj, az ág, az ég, a föld,
már az ősz az úr, a szél, s a rőt levél.
Búza véka rejtekén, s a lágy kenyér,
elszaladt a nyár, a dús, a szép, a zöld.
Ne sírj kedves! Bár időnk őszre jár,
mézlik a szőlő, oly édes!
Nézd csak, mily gazdag, dús a tőke már,
aranyló nektár érett íze vár,
tisztul a jövő, napfényes!
Telik a puttony, gördül a hordó -
ajkon a nóta mily vidám!
Csurran a must, a szomjunkat oltó
zamatos nedű, vérszínű, bordó,
ég fele száll az én imám.
Meglásd, ha tél jön, meleg szobában,
kandalló tűznél álmodunk,
s örömünk lelve Isten borában,
hinni fogunk majd újabb csodákban,
s mámorba fúlva kárhozunk.
Oson az ősz a fák között,
a nyár már fáradt, bágyatag,
szél zörget száraz ágakat,
az erdő díszbe öltözött.
Búcsú ez; fájó, megható.
Vége van, most már menni kell!
Nem elégszik meg ennyivel,
indiánt játszó nyárutó.
Egyszer még újra felragyog,
bíborpalástja áruló,
vendég már itt, csak átfutó,
mindenkit százszor elhagyott.
Mégis, az ősz úgy vágyja őt,
áhítja hőn, mint szép imát
- tudja, hogy foszló délibáb -,
a lángló, csalfa, drága „nőt”.
Szeretlek, hogyha fú a szél,
szeretlek, hogyha tűz a Nap,
szeretlek, hogyha jő az éj,
szívemben lüktet, forr a vér,
mindig csak téged vártalak.
Szerelmem ad majd hűs esőt,
cseppjével oltva szomjadat,
s ha fázol, langyos keszkenőt
lehelek rád majd selymezőt,
rőtszínű, lomha fák alatt.
Szerelmem őrült szenvedély,
félek, mert sírni láttalak -
hogyha vashitem elvetél,
s harangot kongat penge tél,
akkor is téged áldalak.
Jajongva sír az őszi szél,
hiába már a vad heve,
meglopta őt a nyári éj,
rőt szíve ebbe halt bele.
Mi is így sírunk; csendesen,
befelé folynak könnyeink,
harmatos cseppjét elcsenem,
lelkemben fájó gyöngye ring.
Édenünk férge húsba mart,
hullunk, mint fáról szilva, le
- szeretni szívünk úgy akart -,
vajon a sírunk írt ad-e?
A hiéna magához hívatta a vén Rókát.
- No, mit végeztél, halljam!
-Itt van, itt van uram - hízelkedett a róka, és a főnök elé tette a listát.
-Egész hónapban lestem, figyeltem, hallgatóztam, igazán megbízhat bennem, saját szeműek és fülűek az értesüléseim.
-Mi ez a förmedvény?! - ordított a listára pillantva a hiéna.
-Ez az egész egy marék nyúlbogyót sem ér! Hát nem megmondtam, hogy meg kell tisztítani az erdőt, ez csak pucolgatás!