A költészet

A költészet olykor játékos szólabirintus:
csak egy szó kell, egy rím, egy dallam, egy fürge ritmus,
amely elkap, felkap, húz, visz, tol, és el se enged,
megragad, vonz és taszít beljebb, mindegyre beljebb

önmagamba eddig még sosem járt, titkos úton;
ahol a hideg fej nem kell, hogy a szívnek súgjon,
mert szinte magától ringat, hordoz a vers sodra,
egymásnak felelve perdül verssor a verssorra,

hogy a zengve zsongó rímpár mind úgy muzsikáljon
a szív rég lehangolt húrján, mint mikor az álom
puha érintéssel lezárja a fáradt pillát,
és a lepecsételt ajtókat belülről nyitják.

És felsóhajt bennünk, előbb csak halkan egy hangszer,
szégyenlős panasszal felsírón; majd mint a tenger,
áradó, vad hullámveréssel közelít, s jön-jön
örvénylő erővel, hogy makacs sziklákat törjön,

s dőljenek le gátak, hegyek bennem s benned is tán,
és helyükön forrás buggyanjon föl üdén, tisztán,
melyben megfürösztjük lelkünk, s oltjuk vele szomjunk.
Ruhátlanul állunk a parton, semmit sem szólunk:

csak kigyúló szívvel föl-fölaranylunk ragyogva,
és szinte magától perdül verssor a verssorra.
A költészet bennem játékos szólabirintus,
s a nihillel szemben mély, életigenlő virtus.