A magányhoz

Egy trochaikus, jambikus, vagy daktilikus lejtésű versnél a spondeus kiválthatja bármikor a verslábat. Néhány valóban hozzáértő verselemzőnél én azt olvastam, hogy a verslábaknak a teljes versben 70%-ban kell tisztáknak lenniük, akkor már elmondható, hogy ilyen-olyan időmértékes lejtésű az alkotás. Itt 40 verslábból ha jól láttam 6 nem trocheus, vagyis ez bőven felűl van a 70%-on.
Szemmel látható a fejlődés. A korábbi időmértékes verseidhez képest itt már szinte teljesen eltűntek azok a szavak, gondolatsorok, amelyek azért szoktak kialakulni, mert az időmértékhez jobban ragaszkodik az ember, mint az "értelemhez". 
Láthatóan ragaszkodtál nem csak az időmértékben, de a szótagszámoknál is a rendhez. Ez most, ennél a versnél nem biztos, hogy jó. Ha szabadverssé tördelnéd, a trochaikus lejtés ugyanúgy megmaradna. Mert így, ahogy most van, aki szavalni akarná a versedet, bajban lenne. Hiszen szavalásnál a sorok, sorvégeg egyfajta mankóként szolgálnak. És még egy érvem szólna a szabadverssé alakítás mellett. Nincsenek igazán rímek! Jambikus, trochaikus versnél kellenének. (Bár korábban én sem teljesen gondoltam így, valaki azonban felhívta rá a figyelmemet és azt hiszem igaza volt.)
Én áttördelmén a verset, még akkor is, ha néhol ezzel az időmérték is felbomlana. Valahogy így:

Hányszor űztelek magamtól én konok!
Hiába hittem: most erős vagyok.
Badarság!
Éltemet siratja minden,
újra két kezem szorítod,
hisz kopogni véltelek,
s tárt karokkal
otthonomba engedem ma hallgatásod.
Bánatom hatalma öl meg,
gyáva lettem élni,
Isten!

Természetesen mindez csak egy ötlet.

Remek vers, Edy! Én tennék egy vesszőt a magamtól után... a vagyok után egy gondolatjelet, vagy pontosvesszőt a vessző helyett, a badarság után egy felkiáltójelet. De hát ez csak ritmus és olvasás kérdése, ki hol tart nagyobb szünetet, és hogyan hangsúlyoz. Ez az én verzióm.

Szép, gondosan kimnkált időmérték.

Egyre jobbak a verseid, gratulálok!

Ez egy remek vers!