A Nap ugyanúgy ragyog - XIV.

 

TIZENNEGYEDIK RÉSZ

…A balszárnyon álltam a többi Plataia-beli férfival együtt. Oldalamon az öcsém, Kleombrótosz. Előttünk a ligetekkel tarkított, tágas maratoni sík, meg a barbárok tömege.

A perzsák megfutamodtak, és az athéni meg plataiai hopliták falanxa kérlelhetetlen vasfalként, perzsa holttetemeken tapodva, vérben gázolva zúdult utánuk. Nyomultunk feléjük feltartóztathatatlanul és kérlelhetetlenül, előreszegezett lándzsával, lehúzott sisakban. Közeledtünk feléjük kivédhetetlenül és ellenállhatatlanul, meg nem alkuvóan és félelmet nem ismerve, akár a bosszuló igazság istennőjének büntető keze. Eszüket vesztve, félelemtől üvöltve, megriasztott birkacsordaként menekültek előlünk a fennhéjázó király tarka ruhás zsoldosai; ravasz kisázsiaiak, fonott szakállú asszírok, büszke perzsák, sötét arcú médek, és a nagykirály birodalmának ki tudja még hányféle népsége. A fényes királyi hadból szemünk láttára lett vinnyogva futó, egymást letipró, szánalmas, rettegő csőcselék. Ez a szétkergetett had volt az egykori szárnyas önbizalmú, önmagát legyőzhetetlennek képzelő sereg, amely teljes behódolást követelve fenyegetőzött otthonaink elpusztításával, szeretteink legyilkolásával még tegnap délután is. ez az uralkodói parancsra ugrabugráló söpredék menekült most előlünk, Hellász dolgos fiai elől, fiúk, fivérek és családapák elől, boltosok, hajóácsok és cserzővargák elől, mindennapi életüket oltalmazó egyszerű emberek elől.

Midőn a barbárokat kiűztük a táborukból, mindenféle egyéb népség verődött soraikba: táncosok, csepűrágók, ágyasok, tűznyelők, jövendőmondók, meg a perzsa táborok összes többi hordaléka. Sokan fogságunkba estek, a többiek között saját menekülő lovasaik fegyvere vágott rendet.

Amikor a megvert perzsák a hajóik felé iszkoltak, és a hoplita harcosok tömege ádáz bosszúvággyal vetette magát újra rájuk, akkor pillantottam meg a halott mágust. Khaldeai köntösét vérfoltok borították, hosszú szakállát por szennyezte be. Napsárkány volt. arcán ugyanaz a torz, acsarkodó vigyor ült, amit akkor éjjel láttam rajta.

*

Tizenöt esztendeig tartott, amíg öntudatomat, személyiségemet és hatalmamat visszanyertem. A halálról semmit sem tudtam meg, és nem tudok ma sem. Emlékeim a nagy zuhanásnál megszakadnak, az új emlékek halványan szivárgó erecskéje négy-ötéves koromban kezdődik, nyolc-tízesztendős koromban lett csörgedező patak, hogy újabb öt-hat év múltán méltóságteljesen hömpölygő folyammá növekedjék. Szélfarkas gyűlölködő ábrázata volt az első emlékfoszlány, amely régi életemből megkísértett. Ahogy rám nézett azon az éjszakán.

Kisgyermekkoromból csak annyi maradt, hogy sokan aludtunk a kunyhóban, és leírhatatlan volt a nyomorúság. A tűzhely füstje, piszok, ürülék, örökös gyereksírás, közösülő párok lihegése, sebekkel, fekélyekkel borított emberi testek kipárolgásának nehéz szaga.

Ötéves lehettem, amikor az idegenek ránk törtek. Lángba borultak a kunyhóink, sokan meghaltak, a többieket magukkal hurcolták a fegyveresek. Tudom, hogy egyedül maradtam. Hisztérikusan sírtam, és az ütlegek sem hallgattattak el.

Rabszolga lettem egy idegen földön, valahol a hatalmas déli tengeren. Közelebbit erről nem mondhatok, magam sem tudom, hol voltam, csupán halovány sejtelmeim vannak, hiszen akkoriban még egészen másképpen festett a világ.

Először állatokat őriztem, majd földeken görnyedtem a tikkasztó hőségben, gerincroppantó, nehéz, verejtékes munkában. Hajnaltól szürkületig dolgoztam, sokadmagammal aludtam. Éhezni nem éheztem. Mivel módfelett nagy termetű és erőteljes ifjúvá serdültem, bekerültem egy építőcsapatba. Tizenhárom-tizennégy esztendős lehettem ekkor. Irdatlan kőtömbökből álló roppant falat építettünk, sok ezren mozgattuk vezényszóra a lomha, ház nagyságú építőköveket. Ügyességemmel kitűntem társaim közül. Ekkoriban ébredtem valódi kilétem tudatára. Sok volt a halállal végződő baleset, és én javaslataimmal sokszor segítettem át az építőket a munka válságos pillanatain, megmentve ezzel nem egy társam életét. Az építőmesterek hallgattak rám, és általam növelték nevük dicsőségét. De nem voltak hálátlanok. Finomabb, önállóbb feladatokat kaptam¸ oszlopokat, domborműveket, szobrokat faragtam, és beköltöztem saját kis kunyhómba. Rabszolgának rabszolga maradtam, de egyre megbecsültebb kőfaragó – és építőmester.

Ahogy mind nagyobb örömöt leltem a munkában nappal, úgy lettek az éjszakáim egyre nyugtalanabbak. Mi lehet apámmal? Mi történt Holdsarlóval? Hol vannak a testvéreim? Egyre erősödött bennem a vágy, hogy őket megkeressem. Csakhogy fél világ választott el tőlük. Hogy délen vagyok, azt tudtam a csillagokból. Úgy véltem, nagyjából húszesztendős lehetek. Vajon mi történt azóta? Hiszen én tovább éltem itt, mint ahány esztendőt aranyhajú életemben eltöltöttem!

Gyakran elnéztem magam a favályú tükrében. Hatalmas termetű, bivalyerős férfi voltam, afféle tagbaszakadt, dagadó izmú óriás. Mindenki fölé fejjel magasodtam,nehéz kőlapokat emelgettem, malomkövet hajigáltam fél kézzel, súlyos oszlopdobokat cipeltem és illesztettem a helyükre egymagam. Ilyen mérhetetlen erő költözött belém, és ne tudnám megtalálni az apámat?

Gazdám az építőmesterek kérésére hamarosan szabaddá nyilvánított, és én munkát keresve jártam a vidéket. Gyorsan tudatosult bennem, hogy jókora szigeten élek. Boldog voltam, hogy lehullt rólam a rabszolgaság járma. A tüzes vassal való megbélyegzés – ahogy a vas maga is – itt ismeretlen volt.

Ekkoriban hallottam, hogy valamelyik szomszédos szigetre fehérbőrű idegenek hajója érkezett; és ezek az emberek a legjobb építőmesterek után tudakozódnak. Gyorsan odasiettem, hogy szemügyre vehessem a hajót. Úgy volt, ahogy gondoltam. Asztlanti hadigálya ringott az öböl csendes vizén.

A kapitányt asztlanti nyelven szólítottam meg. azt tudakoltam, miféle munkára keres építőmestereket.

-         Honnan tudod a nyelvünket? – kérdezte Maxitana kapitány bizalmatlanul.

-         Sokfelé jártam, uram – hazudtam. – ahol szép és jeles épületek vannak. Jártamban-keltemben ragadt rám az asztlanti szó.

Maxitana hosszan végigmért, aztán megkérdezte:

-         Eljönnél-e velünk Asztlantba?

Majd’ kiugrottam a bőrömből örömömben. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna ennek a szikár asztlantinak.

-         Igen, uram!

-         Építőmester vagy?

-         Építőmester és kőfaragó, uram. Értek a paloták, templomok, házak, tornyok építéséhez, szobrok, domborművek, oszlopok csiszolásához, faragásához, tudok éket vájni a kőbe, és mérhetetlen darabokat leszakítani a hegy testéből.

-         Mi a neved?

-         Medvének szólítanak, uram.

-         Illik rád a neved, barátom. Azt mondtad, eljössz velem Asztlantba. Szeretném, ha jobban meggondolnád. Holnap újra felteszem neked a kérdést: akarsz-e napsugaras hazádból velem a nagyon távoli Asztlantba jönni. Élj a hajónkon, egyél-igyál velünk, és közben gondolkozz! Nem tagadom le a nehézségeket. Az út fél esztendeig tart, és elmondhatatlanul nehéz. Húsz-harminc napig nem fogsz magad körül egyebet látni, mit mérhetetlen vizet. Akkor kikötünk, és néhány napig pihenni fogunk. Utána hosszú-hosszú ideig ismét csak a tenger következik. Amikor már azt hiszed, hogy nincs rosszabb a tengeri utazásnál, partra szállunk, és te örülni fogsz, hogy újra szilárd talajt érzel a talpad alatt. De örömöd korai lesz. Akkor nehéz munkával darabokra szedjük a hajónkat, hogy ezer rabszolga cipelje utánunk a világ legborzalmasabb útján. Őserdők áthatolhatatlan bozótjában fogunk vánszorogni, rengeteg erdőségeken, végenincs mocsarakon és szörnyekkel teli óriásfolyamokon keresztül, dögletes kipárolgások, mérges kígyók, vérszívó rovarok miriádjai, emberevő fenevadak és gonosz, alattomos bennszülöttek között. Hónapokon át tart az út, és sokan nem érnek majd a végére. Amikor már azt hiszed, nincs rosszabb a szárazföldi útnál, újra megpillantod a tengert magad előtt. Akkor fáradságos munkával újra összerakjuk a hajónkat, és újfent nekivágunk az óceánnak. Ha holnapig gondolkodsz, és akkor is igent mondasz, megtudod, ,i lesz a feladatod Asztlantban.

Nem sejtette, hogy én már határoztam. Azt sem, hogy nincs más választásom.

Beköltöztem hát az asztlanti hadiflotta Hírnök nevű hajójára. Ez volt a legpompásabb hajó, amit valaha láttam. Még a Tengeri szellőt és a Tengerasszonyt is felülmúlta. Kedvtelve jártam körül.

-         Tetszik a hajó? – kérdezte valaki.

Mosolygós, karcsú fiatalember állt előttem.

-         Apám építette – mesélte. – Erre a hajójára a legbüszkébb.

Liniko volt, a Hírnök ifjú másodkormányosa. Első látásra megtetszettünk egymásnak.

Délután ért utol létezésem egyik legnagyobb meglepetése. A helybeliek éppen valamilyen vallási ünnepet ültek, és ennek fénypontja az emberáldozat lett volna. Rokonszenves arcú, mosolygós hadifoglyot készültek megölni, amikor legnagyobb meghökkenésemre Maxitana kapitány fegyveres tengerészeivel közbelépett, és véget vetett a szörnyű, szégyenletes parádénak.

A bennszülöttek élénken gesztikulálva, dühösen tiltakoztak.

-         Asztlantban már nincs emberáldozat! – harsogta Maxitana. – Nem engedjük, hogy másutt legyen!

A megmentett fiatalembert a Hírnök csónakja vitte haza a néhány mérföldre lévő falujába.

A kapitány másnap reggel a kajütjébe hívatott.

-         Eljössz velünk Asztlantba?

-         Igen, uram!

-         Örülök a döntésednek, Medve – mondta a kapitány. – Nyilván számot vetettél az út nehézségeivel, és tudod, mit beszélsz. Tudnod kell azonban, hogy a világnak erről a részéről te vagy az egyetlen építőmester, aki ezt vállalta.

-         Mi lesz a dolgom, uram? – már nagyon fúrta az oldalamat a kérdés.

-         Asztlant nagy bajban van, Medve. Recsegnek-ropognak a világ eresztékei, és a mindenség kifordulni látszik sarkaiból. Olvadni kezdtek az Északi Jégföldek roppant kiterjedésű fehér hósivatagjai, és olvadékvizük megduzzadt folyamok hátán zúdul a tengerbe. Az óceán szintje mind magasabb lesz, és elnyeléssel fenyegeti hazánkat, Asztlantot. Haragszik a hatalmas Tengeristen. Pedig papjai éjt nappallá téve imádkoznak, hogy elhárítsák szigetünkről a borzalmas katasztrófát. Már tenger borít minden alacsonyabb partszakaszt, és néhány sziget is víz alá került. Ifjú királyunk ezért úgy határozott: gyűljenek össze a földkerekség legjobb építőmesterei ezerszámra, és építsenek gigászi tornyot, irdatlan falakat és lakóhelyet, akkorát, hogy a víz színe felett maradjon akkor is, ha az egész szigetet betemeti a tenger. Fejtsenek követ, készítsenek téglát, érjen az épület a felhők pereméig. A papok vessenek véget az emberáldozatoknak, a Tengeristen véres oltárán áldozzanak ember helyett bikát. A hadihajók ne támadjanak idegen partokat, a gyalogosok és harci szekeresek ne vonuljanak fel idegen népek ellen, legyen mindenütt béke. A hadihajók fussanak ki, és keressenek építőmestereket minden ismert és ismeretlen vidéken. Mindenki legjobb tudásával munkálkodjon a közös ügyön, épüljön meg a gigantikus torony, hadd maradjon meg Asztlant az idők végezetéig. Neked pedig az lesz a dolgod, barátom, hogy velem jöjj Asztlantba, és ott gyakorold a hivatásod: vájj éket a kőbe, szakíts ki mérhetetlen darabokat a hegyek testéből, állíts szobrot, csiszolj követ, faragj domborművet, rakj téglát a téglára, követ a kőre, vegyél részt legjobb tudásod szerint a torony építésében. Elfogadod-e?

-         Igen, uram.

-         Mi erről a véleményed?

Tudtam, hogy most teljesen őszinte lehetek.

-         Az ötlet fantasztikusnak, reménytelennek, sőt építészeti szempontból balgatagnak tűnik. Viszont nagy és szent eszme, méltó Asztlanthoz és uralkodójához. Az ember közösen, egymással összefogva, egymást támogatva, mindenkivel békében élve tör a magasba. A terv e pillanatban kivihetetlennek tűnik, de az eszme nagy és szép, és én nem tudom tőle megtagadni a csodálatomat. Kész vagyok tenni érte, uram.

Másnap felvontuk a horgonyt, és a Hírnök kifutott a tengerre. Huszonöt napig nem láttunk magunk körül egyebet, mint mérhetetlen vizet. Akkor kikötöttünk, és néhány napig pihentünk. A harmadik napon eljött a Hírnök fedélzetére a sziget kormányzója.

-         Nagy baj van, Maxitana – mondta a kapitánynak. – A szárazföld országai többé nem ismerik el maguk fölött sem a Tengeristent, sem Asztlant királyát. Azt mondják, Asztlantnak hamarosan vége; városaink leomlanak, palotáink elpusztulnak, szigetünket elnyeli a tenger. Többé nem engedelmeskednek nekünk. Azt mondják, Asztlant Tengeristene még saját ősi lakhelyét sem képes megoltalmazni, hogyan tarthatná hát uralma alatt a földkerekség ilyen távoli vidékeit? Továbbra is embert áldoznak, és immáron csak a saját isteneiket tisztelik. Azt mondják, Asztlant fiainak az ő földjükön nincs többé semmi keresnivalójuk. Akit elfognak közülünk, azt rémítő külsejű isteneik oltáraira hurcolják, a kőre feszítik, szent obszidiánkéssel felhasítják a mellkasát, kitépik a szívét, és feláldozzák isteni uraiknak. Mi már belenyugodtunk, hogy itt kell maradnunk a szigeten, és Asztlantot többé nem láthatjuk. Botorság volna továbbmenned, Maxitana! Telepedj le köztünk az embereiddel, és élj az élvezeteknek, meg a vidámságnak!

Maxitana kapitány a fejét csóválta.

-         Emberileg megértelek, kormányzó, de nem tudom elfogadni, hogy ne lássam viszont a szülőhazámat. Nem telepszem le köztetek az embereimmel, nem élek itt az élvezeteknek, meg a vidámságnak, hanem, ha egyetlen út létezik is hazafelé, én megtalálom! Hajómmal és embereimmel áttörök Asztlant felé akkor is, ha ezer poklon kell keresztülvágnom.

Nem volt helye további vitának. Másnap hajnalban a Hírnök elhagyta a szigetet.

Hosszú ideig hajóztunk ismét a végtelen tengeren. Húsz nap múlva megpillantottuk a Kettős Kontinens hosszan elnyúló partjait.

Másnap hatalmas kikötőváros elé értünk, de Maxitana kapitány nem vitte be a Hírnököt a kikötőbe. Már nem bízott a bennszülöttekben.

Kisvártatva előkelő városbeli uraságot hozott egy csónak. Az uraság királyi követ volt, és mézesmázos szavakkal invitált bennünket a kikötőbe. Maxitana úgy döntött, próbára teszi az uralkodó jóindulatát. Azt válaszolta, csupán rövid ideig időzik, és máris továbbmegy, ezért nem evez be a kikötőbe. A követ erre ünnepélyes szóvirágokkal tűzdelt kis beszédet tartott arról, mily nagyon várja már a király, hogy az asztlantiak partra szálljanak városában, hogy kifejezhesse irántuk érzett jóindulatát és nagyrabecsülését. Maxitana erre a követ útján kérte a királyt, küldjön a Hírnök számára élelmet és ivóvizet, merthogy ez a legalkalmasabb lehetőség a jóindulat és nagyrabecsülés kifejezésére. A követ csónakba szállt, és távozott.

Este újra visszajött. A király szívesen ellátná a Hírnök legénységét minden földi jóval, de csak a kikötőben. Az alkudozás másnap délelőtt is folytatódott. Maxitana nem állt kötélnek, a városbeliek pedig végtelenül udvariasan bár, de gyakorlatilag megtagadták, hogy bármivel is ellássanak bennünket. Az éles szemű Liniko vette észre a fenyegető veszedelmet.

-         Nézd, uram! – mondta a kapitánynak. – Nézd a kikötő jobb oldalát! Az a sok kisebb-nagyobb csónak tegnap még nem volt ott. Rengeteg ember nyüzsög körülöttük! Ott azt a két nagyobbacska hajót egyértelműen útra készítik elő! Szerencsére igazi hadihajójuk nincs, de úgy éljek, hogy ma éjszaka megtámadnak bennünket!

-         Látom – felelte a kapitány. – A Hírnökre fáj a foguk. Legjobb, ha rögtön továbbállunk. Jobb a tengeren éjszakázni, mint ilyen alattomos népség közelében.

Parancsára a legénység nekiállt kibontani a vitorlákat, mire lóhalálában érkezett a követ csónakja. Az uraság kövérségét meghazudtoló fürgeséggel mászott a Hírnök fedélzetére.

-         Hová készültök, kapitány? – károgta felbőszülve. – Máris elhajózol ahelyett, hogy tiszteletedet tennéd, ahogy illik?

-         Nem látom értemét a további színjátéknak – mondta Maxitana. – A te királyod nem barátja már Asztlantnak. Olyannyira nem, hogy jóakaratot színlel, miközben körmönfontan a vesztünkre tör.

A követ is látta, hogy a további alakoskodás haszontalan.

-         Úgy van, Maxitana kapitány – felelte meglepő bátorsággal. – Asztlant többé nem szipolyozza a mi országunkat. A ti birodalmatokat halálra ítélték az istenek. Nem irigyellek. A te sorsod a tengerfenék vagy az áldozati oltár. Jó utat a halálba, kapitány!

A legénység azon nyomban fel akarta koncolni a vakmerőt, de Maxitana nem engedte.

-         Hadd menjen békével!

Újra kihajóztunk a nyílt tengerre. Két nap múlva megpróbálkoztunk egy újabb várossal. Itt már nem volt semmi alakoskodás, a bennszülöttek nyíltan kimutatták ellenséges érzületüket. A kikötőt hatalmas lánccal zárták el a parton fegyveres katonák fegyelmezett sorai sorakoztak. A hegytetőről baljósan tekintettek ránk a fellegvár félelmetes, komor falai. Kifutott elénk egy csónak, úgymond üzenettel az asztlanti barbárok számára. a csónak utasa messziről, menekülésre készen kiáltotta fel nekünk. Rövid volt, de velős. Menjünk az anyánk keservébe.

Az éjszakát megint a nyílt tengeren töltöttük. Reggel Maxitana kapitány összehívta a legénységet.

-         Olyan elhatározásra kell jutnunk, amely eldönti a sorsunkat. Próbáljunk-e hazajutni, vagy forduljunk vissza a szigetre, és éljük le életünket szülőhazánktól és családjainktól távol, a világ túlsó felén?

A Hírnök tengerészeit kemény fából faragták. Személyesen válogatta ki őket a kapitány.

-         Fel Asztlantba! – dörgött az egyhangú válasz. Odahaza asszonyaik, gyermekeik várták őket.

-         Helyes! – Maxitana megkönnyebbülten felsóhajtott. Ezt várta az embereitől. – El kell döntenünk, hogy melyik utat választjuk, bajtársaim. Az egyik lehetőség: elindulunk napnyugat irányába, és sok hónapig, talán több évig is hajózva követjük nyomon a lenyugvó napot. Ez esetben valamikor, nagy sokára ismerős vizekre érhetünk. Ha eljutunk odáig! Ismeretlen partok, ismeretlen vizek, ismeretlen veszélyek felé vezet majd az utunk. Ez nem más, mint ugrás a sötétbe. Kétségbeesés sarkallta felfedező út ismeretlen országok, ismeretlen birodalmak felé. Ez az egyik lehetőség. Semmivel sem jobb a másik. Elindulunk a zord dél irányába, amerre a Déli Jégföldek hóval fedett hegyóriásait rejti a jeges óceán. A szelek és viharok kietlen honába, amelyet a földkerekség legrettenetesebb helyének tartanak ősidők óta a tengerészek. Néhány száz éve törte át a tenger a keskeny földnyelvet, ahol a Kettős Kontinens a Déli Jégföldekkel egykor összeért. Ez az átjáró talán hajózható. Ott állandóan viharos szelek tombolnak, zátonyok leselkednek a jéghideg vízben, és kopár, zord sziklafalakon törik meg a hullámverés. Ember sok száz mérföldes körzetben nem lakik. Nincs ott egyéb, mint barátságtalan sziklaszirtek, jégmezők, és rettenetes, elmondhatatlan hideg. Ott vannak a tengerek legmagasabb hullámai. Senki sem éli túl, ha hajótörést szenvedünk. Meg kell küzdenünk az elemekkel, de arrafelé ellenséggel, ellenséges emberekkel nem találkozhatunk. Ezek a lehetőségeink. Ezek közül kell választanunk, ha haza akarunk jutni. Válasszatok, bajtársaim! Döntsétek el, merre fordítsuk a hajó orrát!

Maxitana kapitány példátlan dolgot művelt: szavazásra tette fel a kérdést.

-         Itt áll ez a nagy agyagedény. Mögötte két halom kavics. Az egyik szürke, a másik vörös. A vörös azt jelenti: nyugat, ahol esetleg véres kalandok várnak ránk. A szürke azt jelenti: dél, ahol a tenger és a sziklák szürke sivatagja leselkedik ránk. Mindenki egyenként odamegy az agyagedényhez, és beledob egy kavicsot. Utána megszámoljuk az agyagedényben a kavicsokat. Ha vörösből lesz több, nyugatnak indulunk, ha a szürkéből, akkor délnek.

Amíg a tengerészek szavaztak, magához intett a kapitány.

-         Medve, te nem vagy asztlanti, ezért külön megkérdem, velünk tartasz-e ezután is? Ha nem, valahol partra teszlek. De ha velünk jössz, ugyanazt kell teljesítened, mint a legénységnek!

Dehogy hagyom őket cserben!

-         Veletek tartok, uram!

-         Köszönöm, Medve! Eredj, dobj te is egy kavicsot az edénybe!

Odamentem, de nem dobtam bele semmit. Se vöröset, se szürkét. A magam módján szintén a legénységre bíztam a döntést, akárcsak Maxitana kapitány.

Amikor mindenki végzett, az edény tartalmát finoman egy fehér kendőre borították. Néhány vörös kavics volt benne. És nagyon sok szürke.

Elindultunk hát a zord dél irányába, amerre a Déli Jégföldek hóval fedett hegyóriásait rejti a jeges óceán. A szelek és viharok kietlen honába, amelyet a földkerekség legrettenetesebb helyének tartottak ősidők óta a tengerészek. Oda, ahol állandóan viharos szelek tombolnak, zátonyok leselkednek a jéghideg vízben, és kopár, zord sziklafalakon törik meg a hullámverés. Oda, ahol sok száz mérföldes körzetben nem lakik ember. Oda, ahol nincs egyéb, mint barátságtalan sziklaszirtek, jégmezők, rettenetes, elmondhatatlan hideg és a világ legmagasabb hullámai. Oda, ahol a biztos halált jelenti a hajótörés

Elindultunk megkeresni a helyet, ahol áttört a tenger a Kettős Kontinens és a Déli Jégföldek között. Az átjárót, amely mindössze néhány száz éve létezett. Az átjárót, amely talán hajózható.

Folytatása következik.