Anyám szemében

Családi képek szólítnak néha 
– bár hanyagolja dolgát a szem rég –, 
nosztalgiázom, feldob  a téma, 
misztikus ködből éled az emlék.

Anyám szemébe, tükörbe néztem, 
s ott néhány halvány, szél mosta karcon 
harmatra hulló hajnali fényben 
megláttam régi gyermeki arcom.

Felnőttem; élni tőle tanultam, 
megvetni lábam, megállni szépen, 
drága kezével vezette múltam, 
vitt a sötétnek csillagtüzében.

Mit hoz a jövő? Nem sejti senki! 
Kihunyt a lángja már a szemének, 
szél hegedűje ódába zengi, 
bár tudom, sajnos, fals minden ének.

Hangját keresni régi forrásnak, 
csügged az ádáz túlélő bajnok, 
holt sivatagban más után ásnak, 
kútja fölé ma szomjazva hajlok.

Távoli szikra gyúl fenn az égen, 
míg az alkonynak csordul a vére, 
szép szemed csillog, mint akkor, régen, 
visszarévedek lávatükrére.