Cinkedal...

Már ki is ástuk a legszebb fát, apró tobozokkal,

melyben csendben, fázón összébb bújtak a magvak.

Éhes cinkék búsultak, s így szóltak a "zokkal",

mert a rügyekben-nagyban bíztak; bírnak a faggyal...

Most ez minket, boldog népeket úgy nem is izgat.

Álljon majd csak e délceg zöld, ott benn a szobában!

Aggassuk csak díszekkel tele, csillagot is kap!

Majd, amikor már hunynak a fények, megy ki kukába...

Már sosem állítok "fát". Mért jó az, ha telente

tőből vágjuk el, és így teljesedik be a sorsa?

 Mért érezzelek ünnep? Rólad szólna karácsony?

Bár pici cinkék ágra se fagytak, bővibe'lettek

sok magvaknak, s földön a jónak faggyuba töltve:

Zokszót hallok, sok-sok időn át csengni fülembe...