Csak egy álom

Régi göröngyeivel gyötör engem az út amin élek.
   Bús zivatarban a lét, újra a múltba idéz.
Ködbe veszett szakadékban a táj és hunynak a fények.
   Ringat az álomadó, és lehanyatlik a kéz...

***
Anyja konok szerető szemein csügg; érti a féltést.
   Éber a gyermeki arc, csillog a szem s belefér
még az idő, az a ház hol játszani úgy szeretett, de
   rést üt a képzeletén, cincog a gond-kisegér...

Éhes a has, de ha nincs vacsorára való, csak a régi
   anyja sütötte kenyér (egy szelet álmot adó),
mégis elég. Mert érzi, a rá ragyogó szeretett arc
   hű ölelése, remény. Fény, ami megmaradó...

Újra mesél, s beleréved a szóba a gyermeki arcon.
   És alakok, figurák, újra születnek a rég-
elfeledett csoda-ködben a kéklő fellegek által.
   És csak a jó, ami szól, szíve szemébe beég ...

***
Rebben az álom. Mámorosan felocsúdik a lét és
   messze elűzve a bút, fenn a mosoly s a derű.
Mert ami szép, velem ébred a kincs, mint gyermeki érzés;
   Félve, de elmenekít és nem is oly keserű.