Davis újabb levelének részlete - XXV.

Folytatom elölről. Íme, Davis beszámolója Kanizsa ostromáról:

“Hamarosan kézhez kaptam a már korábban kilátásba helyezett kapitányi kinevezést, valamint némi pénzjutalmat, gondolhatod, drága Jane, hogy mennyire örültem neki. Most már volt a kezemben egy csinos összeg, a javát tüstént letétbe helyeztem egy bankháznál, magam pedig igyekeztem hasznomra fordítani az eseménytelen téli napokat.

Kezdtem azon, hogy a feljegyzéseim felhasználásával térképvázlatot készítettem magamnak a harcok színhelyéről, pontosítottam korábbi vázlataimat, illetve igyekeztem az osztrák tisztektől használható térképekre szert tenni. Meglepetésemre a császári hadseregben a térképészetet nagyon elhanyagolják. Aki hadmérnökük van, többségében olasz, és nem ismerik a magyar hadszínteret.

Többször is felkerestem téli szállásán Wassenhoven hadmérnök alezredes urat, hosszasan konzultáltunk. Sokat tanultam tőle, és ő is részletesen beszéltetett a téli hadjárat azon epizódjairól, amelyekben személyesen nem vett részt.

Tőle hallottam először Zrínyi-Újvár erődítéséről, az ezzel kapcsolatos elvekről és nehézségekről.

Örömmel értesültünk róla, milyen sok, és milyen rangos elismeréseket kapott Zrínyi marsall a nagy sikerű téli hadjárata után. Kifejezte örömét a pápa, a francia király, és szinte minden európai uralkodó. Zrínyi marsall az Aranygyapjas Rend lovagja lett. Soha senki nála méltóbban nem nyerte még el ezt a kitüntetést.

Wassenhoven alezredes már hamarabb kezdett ismerkedni a magyarországi hadviseléssel, mint én, többéves előnye volt velem szemben. De nagylelkűnek mutatkozott, számos könyvet kölcsön adott, és azt is megengedte nekem, hogy a jegyzeteit lemásolhassam.

Sokat tanultam az alezredes jegyzeteiből és magyarázataiból. Rá kellett jönnöm, hogy a hollandok és a németek merőben más hadi eljárásokat alkalmaznak, mint mi odahaza a szigetországban, és a francia hadmérnöki szemlélettől is helyenként gyökeresen eltérő elveket vallanak. Magam a külföldiek közül az olaszok elméleti műveit ismertem eddig, és most alkalmam volt összevetni ezen különböző iskolák elképzeléseit. Meg kell, hogy mondjam, igen sok dologban a németek és hollandok pártjára álltam. Főleg amiatt, mert saját hadi tapasztalataimból megértettem, hogy az éghajlat helyenként felülírja a napfényes Itáliában kialakult elgondolásokat; merőben más a német vagy magyar hadszíntereken háborút viselni télen, mint olasz földön.

A szállásadóim kedélyes osztrák polgárok voltak, de bigott katolikusok, és a kedvükért kénytelen voltam részt venni néhány pápista szentmisén. Mindenképpen katolikus hitre szerettek volna téríteni. Egy spanyol jezsuitát is meghívtak egyszer, hogy a lelkemre beszéljen. Szerencsémre a derék páter nem volt fanatikus, és amikor észrevette csökönyös ragaszkodásomat hazám vallásához, békén hagyott, és inkább katonai meg mérnöki kérdésekről értekezett velem. Az első pillanattól kezdve éreztem, hogy valószínűleg jelentéseket írogat a velem folytatott megbeszélésekről, ezért nagyon óvatosan felelgettem a téli hadjáratra vonatkozó kérdéseire, kizárólag a foglalkozásommal kapcsolatos válaszokra korlátoztam mondanivalómat, ő pedig ezt szakbarbárságnak, valamint a politikai érdeklődés teljes hiányának érzékelte, és érezhetően felengedett velem szemben.

A katolikus templomban egyszer Hohenlohe altábornaggyal találkoztam. Örömmel üdvözöltük egymást, és a mise után alkalmunk volt pár gyors mondatot váltani. Az altábornagy láthatóan nem bízott az őt mindenhová kísérgető és szemlátomást ellenőrző osztrák tisztekben, lopva meg is mutatta, hogy az ipséknek hosszú a fülük.

Hohenlohe gratulált a kapitányi kinevezésemhez.

A beszélgetés csakhamar Zrínyi marsallra terelődött.

- Kérem, ne higgye, hogy közöttünk valódi viszály van, kapitány – mondta szinte súgva Hohenlohe. – tudom, hogy ezt sokan állandóan hangoztatják, szinte sugallják. Maga angol ember, talán megértheti, miért viselkedünk így. Néha a jövőben is összeveszünk majd, hogy legyen mivel foglalkozniuk a spionoknak és a pletykaterjesztőknek. Egyébként most is kapcsolatban állunk – aztán hirtelen elhúzta a száját. – Vigyázzon, visszatértek a piócáim. Szívósak, akár a bulldog, de nem nagyon értelmesek. Montecuccoli emberei – és olyan mozdulatot tett, mint aki egy majmot akar utánozni.

Valóban, a három tiszt Hohenlohét keresve tolakodott felénk. Kézfogással gyorsan elbúcsúztam az altábornagytól.

Hohenlohe előtte valami olyasmit is mondott, hogy attól tart, nehézségeink támadnak a hadjárat folytatásában, mert úgy tűnik, az osztrák előkelők közül túlságosan sokan érdekeltek benne, hogy béke legyen a törökkel.

-         Kufárkodnak a gazemberek – mondta lakonikusan a tábornok.

Ezen elszörnyedtem, és sokáig nem hagyott nyugodni. Láttam, mit művel a török a lakossággal, hallottam is az oszmánok viselt dolgairól eleget. Láttam az általuk elpusztított vidékeket. Láttam a velük érkező tatárok dúlásának nyomait. Láttam a török által tartósan megszállt, kiélt országrészeket, a saját szememmel győződtem meg róla, mit is jelent az oszmánok uralma alatt élni. Ezért mélységesen felháborít, ha bárki a nyomorult szenvedő keresztények rovására le akar a törökkel paktálni, ha megvesztegetést fogad el tőlük, ha fizetett ügynökük lesz, vagy ha éppen a saját aljas haszna érdekében kufárkodik az oszmánnal, és így bizonyos értelemben tevőleges részese lesz a keresztény országokat gyötrő, pusztító, zsaroló török uralomnak, maga is éppen olyan élősködővé válik, akár az oszmán. Tudod, drága Jane, hogy sohasem voltam sem erőszakos, sem pedig bosszúálló természetű ember, de az a véleményem, hogy az ilyen gazembereknek egy kötél végén kellene himbálózniuk.

Február vége felé már készen álltunk rá, hogy újra táborba szálljunk, aztán értesültünk róla, hogy az ügy meglehetősen rosszul halad, és kezdtük megelégelni a késlekedést.

Március elején már tűkön ültünk, idegesen várakoztunk. A nagy kanizsai vár ostroma hosszú hetekig tarthat, védelmére a nagyvezír a török fő erőkkel fog felvonulni, miért ez a késedelmeskedés? Miért nem indulunk már?

Amikor erről beszéltem Wassenhoven alezredessel, felvilágosított, hogy a németországi segédcsapatok ellátása botrányos késedelmet szenvedett.

-         Nincs se lőszer, se lótáp, kapitány úr, egyelőre csak ígéreteket kaptunk.

-         De miért?

-         Osztrák nemtörődömség, lassúság. Esetleg Montecuccoli intrikája. Gondoljon, amit akar, kapitány.

Lipót császár végül állítólag március 18-án adott engedélyt a vár vívására, egyúttal azonban nemcsak Zrínyi marsallt, hanem Hohenlohe altábornagyot és Strozzi tábornokot is főparancsnoknak nyilvánította. Ezen elcsodálkoztam. Sok vezér éppen annyi, mintha egy se lenne. Mi értelme van ennek?

Hangosan meg is kérdeztem magamtól a szobámban.

-         Én sejtem, kapitány úr! – felelt meglepetésemre Nürnberg környékéről származó, tizennyolc éves, jó eszű szolgám, Hans. – Hogy legyen bűnbak.

-         Bűnbak?

-         Igen, kapitány úr. Ha sok a parancsnok, sok a felelős. Mindegyik azt hiszi majd, hogy a többi halogat, a többi intrikál. Ha sok a vezér, egymást okolhatják.

-         És ki intrikál valójában?

-         Néhány alattomos császármadár, kapitány úr. A boltban is mondják a népek, úgyse fogják kiverni Magyarországról a törököt, mert Bécsben bizonyos urak azt nem engedik. Ezt gondolják az emberek errefelé, pedig ugyan örülnének, ha messzire zavarnák a törököt Magyarországról, mert akkor nem kellene tőle félni.

-         Ez így is van szerinted, fiam?

-         Honnan tudjam én azt, kapitány úr? Mit tudom én, igaz-e, vagy sem, de ezt mondják.

-         Te mit gondolsz erről, fiam?

-         Úgy vélem, igazuk van a népeknek, kapitány úr.

-         Igazuk van?

-         Meg meg fogja látni, kapitány úr. Ha minden más lesz, nem lesz ostromágyú. Ha lesz ostromágyú, majd nem lesz hozzá lőszer. Értik a csíziót arrafelé Bécsben.

Meg kell mondanom: a jó eszű fiúnak igaza lett, amit megjósolt, pontosan bekövetkezett.

Zrínyi marsallhoz érthetetlenül későn jutott el a királyi engedély híre, csak április elején, ő azonban április 8-ára tüstént ki is tűzte az ostrom kezdetét. Állítólag a magyarok meg is jelentek, de tüstént szétoszlottak, amikor látták, hogy nincs az ostromra szinte semmi készület.

A csapataink felszerelésében rendkívül súlyos hiányosságok mutatkoztak, és mi továbbra is veszteg ültünk Stíriában. Éreztem, hogy leég az arcomról a bőr, ha kimentem az utcára, és láttam az emberek vádló tekintetét.

Zrínyi gróf közben Horvátországban megpróbálta a magyarokat és a horvátokat harcra motiválni, gyűléseket szervezett, rendelkezéseket hozott. Amikor hallottam az erről szóló híreket, felkerestem Wassenhoven alezredest.

Együtt utaztunk aztán előre, Kanizsa felé. Wassenhoven közben azt a feladatot kapta, sürgesse Zrínyi marsallnál az ostrom kezdetének kitűzését – nem tudván, hogy a gróf időközben már döntött az új időpontról. Mire a Muraközig elvergődtünk, megtudtuk, hogy Zrínyi marsall az ostrom kezdetének új időpontját április 28-ára jelölte ki. Tehát a legutóbbi dátum óta éppen húsz nap ment veszendőbe.

Zrínyi marsall hálás örömmel fogadott bennünket Csáktornyán, ami Kanizsához igen közel van. Helyeselte a kémszemlét, bár neki kiváló vázlatrajzai voltak a török vilajet székhelyéről – ez volt Kanizsa vára.

Hohenlohe altábornagy csapatai ugyan nem mozdultak, de Zrínyi marsall magyar és horvát katonasága igen, a magyar nemesség jelentős része is, és a bajor csapatok parancsnokukkal, a derék Pucher tábornokkal. Hamarosan jöttek a távolabbi magyar megyék felkelői, valamint megjelentek gróf Strozzi altábornagy osztrák csapatai. Utóbbival megérkezett Holtz tüzérezredes, akinek az ostromágyúk irányítása lett volna a feladata.

-         Hát az ostromlövegek? – kérdezte tőle Zrínyi.

A tüzérezredes válasz helyett a feje búbját vakargatta.

Egész sereg hadmérnök, ostromszakértő és egyéb osztrák műszaki tiszt is érkezett, csak ostromszerek nem. Alaposan szemrevételeztük Kanizsa várát.

A kanizsai vár meglehetősen erős, jól átgondolt rendszerű erődítmény. Mostanra már kezd eljárni felette az idő, de el kell ismernem, azért még ma is feladja a leckét az ostromlóknak. Maga a vár a Kanizsa-patak által kialakított, körülbelül ezerötszáz lépés szélességű szigeten fekszik. A patak két partján települt Kanizsa ugyancsak falakkal és bástyákkal megerősített városa, mégpedig a nyugati partján az Óváros, a túlsó, keleti partján pedig az Újváros található. Mindkettő – mint mondottam – falakkal és bástyákkal megerősítve. A kettő közül azonban az Újváros láthatóan sokkal gyengébb volt, mint az Óváros, mivel csak hevenyészett palánkokkal volt megerősítve, de néhol még azokkal sem, csupán hegyesszög alakú kiszögellések álltak ki belőle, ahová az ellenség ágyúkat telepített. A másik oldalon a négy olaszbástyával és két erős, háromszög alakú bástyával rendelkező Óváros, amelynek még a belső oldalán is vastag falak álltak, jóval keményebb diónak tűnt.

Ezek között, bent a szigeten áll a voltaképpeni vár. Öt nagy olaszbástyával rendelkező, hosszúkás, ötszögű erődítmény. A természet által alaposan megerősítve. Eredetileg palánkvár volt, a török azonban sok helyen megerősítette, illetve kőből újjáépítette.

Valamikor a múlt században Zrínyi György, a marsall nagyapja egy ideig Kanizsa parancsnoka volt. Furcsa iróniája a sorsnak, hogy a gróf olyan várak ellen kénytelen harcolni, amelyeket egykor az ősei védelmeztek a török ellen. Mint Szigetvár és Kanizsa. Most mindkettő az ellenségé.

Kanizsa hatvannégy éve, 1600 őszén esett el. Negyvenhárom napi ostrom és a felmentő sereg kudarca után a parancsnoka, George Paradeiser szabad elvonulás fejében feladta. 37 tiszt és 109 közkatona maradt életben a kétezer fős őrségből.

Az Ó-és az Újvárosból erős hidak vezetnek a mocsáron és a várárkon át a két várkapuhoz, a keleti, illetve a nyugati kapuhoz. Mindkét híd széles és erős, vasalva vannak. Felgyújtani aligha lehet őket – igaz, felvonni se. A várárok igen széles, legalább harminc öl, azaz jó hatvan lépés. Megmérettem a mélységét, másfél öl volt, azaz nyolc láb. Nem különb a mocsár sem; helyenként azt is másfél-két ölnek mértük. A lovas a paripájával együtt elsüllyedne benne. Ráadásul a méréseket éjszaka, teljes csendben és lopakodva kellett megtennem, mert napközben állandóan tüzeltek ránk, és sokkal pontosabban lőttek, mint eddig bármelyik török vár tüzérsége.

A mocsár fenekén süppedős iszap, felszínén sás, nád, helyenként bozót, tüskebokrok hínárral, sással és iszalaggal váltakozva. Az Óváros és az Újváros is a mocsár közepén fekszik, a mocsáron kívül meg a külvárosok. Ezekkel az összeköttetést széles töltések tartották fent, amelyek a falakról is, a bástyákról is teljes hosszúságukban tűz alatt tarthatók. A lövegek nyilván régóta be is vannak lőve. Az Újváros bejáratát – keletről – még némi hitvány palánk is védelmezi, a másik oldalról – az Óváros felől – erre nincs szükség. Kisebb töltések egyebütt is vannak, de ezek a gyalogost is nehezen bírják, lovasság sem közlekedhet rajtuk, ágyút vontatni meg azokon végképp nem lehet. A támadáshoz szükséges felvonulásra esetleg használható még a patakon a vár alatt lévő malomgát, de az meg túl messze van.

Zrínyi marsall elmondta nekünk, hogy a vár, mint a vilajet székhelye, jól el van látva katonasággal, őrsége 3825 fő, van negyven nagyobb, és háromszázötven kisebb ágyújuk. A belső város forgalmas, számos emeletes háza van, ezek zömmel fából épültek. Van bent egy medresze nevű mohamedán felsőbb iskolája, egy nagy dzsámija, két fürdője, két kolostora, legalább ötven boltja. A kiemelkedő vékony tornyok minaretek, ahonnan a müezzin imára hívja az iszlám híveit.

A vár parancsnoka Ali pasa.  Zrínyi marsall jól ismeri, nem először van ebben a beosztásban. Korábban éveken keresztül volt már kanizsai parancsnok, kifejezetten azért helyezték vissza, mert híresen jó katona, Kanizsát és a környékén kiválóan ismeri, kemény fegyelmet tart. Legalább egy évre elegendő lőszert és élelmet halmoztatott fel a várban, állandóan ezt tette, nyilván most is el van látva a vár minden szükségessel. Kiéheztetni aligha lehet.

A tanácskozáson akaratomon kívül megsértettem néhány osztrák hadmérnököt, akik úgy vélték, hogy Kanizsa vára könnyen bevehető. Zrínyi gróf a fejét csóválta, én viszont arra kértem őket, fejtsék ezt ki bővebben, mert szeretek tanulni. Fecsegtek utána néhány ostoba általánosságot, de nem mondtak semmi használhatót, és ezt kímélet nélkül közöltem is velük. Sötéten néztek rám.

- Hallhatnám, uraim? – kellemetlenkedtem tovább.

Ekkor hosszasan locsogtak arról, hogy a várat rajtaütéssel kell elfoglalni. Zrínyi marsall magába fordulva hallgatott, én azonban nem álltam meg kérdés nélkül.

-         Mikor gondolják önök ezt a… hm… rajtaütést?

-         Amikor az őrség kevésbé figyel – felelte az egyik.

-         Önök szerint ez a pillanat mikor érkezik el?

-         Esetleg éjszakai rajtaütéssel – jegyezte meg a másik. Ezen még a társai is elmosolyodtak.

-         Úgy gondolja, éjszakai rajtaütés egy szigeten található vár ellen a mocsáron keresztül? Esetleg őfelsége hajóhada támogatásával?

Zrínyi hangtalanul nevetett, néhány tábornok megrovóan nézett rám. Nem érdekelt; az ostobaság akkor is ostobaság.

Csendben kivártam a soromat. Végül Strozzi gróf adott szót:

- Kapitány úr?

Mély lélegzetet vettem.

-         Természetesen tisztában vagyok vele, uraim, hogy minden várat úgy a legkényelmesebb elfoglalni, ha az őrség nem figyel, mi rajtaütünk, és lehetőleg a védők nem kísérelnek meg ellenállást – kezdtem gúnyosan.

Zrínyi marsall felfigyelt, figyelmesen hallgatott.

-         Még ennél is jobb módszert csak egyet tudok – folytattam nem kevesebb vitriollal a hangomban. – ha akad a várbeliek közül egy áruló, aki csendben kinyitja a kapukat, és bebocsát bennünket. Kérem, ha tudomásuk van ilyen, nekünk szolgálatot tenni akaró árulóról Kanizsa falain belül, aki elég magas beosztásban van ahhoz, hogy kaput nyisson nekünk, és gondoskodni tudna arról, hogy ne mészárolja le az őrség azokat, akik elsőnek hatolnak be, kérem, közöljék, mert akkor nem beszélek feleslegesen. Legjobb lenne, ha maga Ali pasa volna ez az áruló, mert valószínűleg odabent egyedül neki lenne hozzá hatalma. Uraim, tud valaki arról, hogy Ali pasa, vagy valamelyik tagja el akarja árulni a várat?

Szándékos hatásszünetet tartottam. Mindenki nemet intett. Zrínyi gróffal összenéztünk, elismerés látszott az arcán.

-         Ha nincs tudomásuk ilyenről, uraim, akkor, ha megengedik, áttérnék az álmodozásról a valóságra – és kiteregettem az asztalra a térképvázlatomat.

-         Halljam! – vetette oda kurtán Strozzi tábornok.

-         Kanizsa vára nehezen közelíthető meg, – kezdtem nagy lendülettel. – a mocsár mélyén van, ez azonban hátrány is a vár számára, mert elzárja minden külső segítségtől – láttam, hogy Zrínyi elismerően bólint. – Ebben a pillanatban a bevételére csak egyetlen eszközt ismerek, ez pedig a rendszeres ostrom. A vár jórészt palánkból épült, egyes helyeken kővel megerősítve. A bástyák közötti kurtinák lövetése előbb-utóbb eredménnyel kecsegtetne, de gondoskodnunk kell a tüzérségünk ütötte rések megközelítéséről is. A vár leggyengébb pontjai azok a kurtinák, amelyeket a kapuépítmény megfelez, tehát a nyugati oldalon található egyik, illetve a keleti oldalon álló egyetlen rövid kurtina. A déli és az északi oldalon található kurtinákat egyelőre lehetetlen volna lövetni, mert nem tudunk olyan ütegállásokat létesíteni, amelyekkel elérnénk őket. Mivel az időnk meglehetősen kevés, javasolnám erőink koncentrálását. Nyugatról semmiképpen sem támadnám meg a várat, mert ott az ostrom nem kecsegtet előnyökkel. Ott előbb a megerősített Óvárost kellene bevennünk, csak utána férkőzhetnénk a voltaképpeni vár közelébe. Mindenképpen a keleti oldalról kell támadnunk. Emiatt lehetőleg gyors és koncentrált rohammal birtokba kell vennünk az Újvárost. Úgy gondolom, ennek kell az ostrom első mozzanatának lennie.

Felmorajlott a haditanács.

-         Javaslom utána a keleti kurtina intenzív lövetését, – folytattam. – hogy minél előbb rést üssünk rajta. Célszerű folyamatosan lőni a keleti kaput is, egyrészt azért, hogy elejét vegyük a kitöréseknek…

-         Kapitány úr szerint lesznek kitörések? – kérdezte Holtz ezredes.

-         Lesznek, ezredes úr – feleltem mély meggyőződéssel. – Egyetlen rátermett várparancsnok sem szereti, ha hosszú, rendszeres ostromot kezdeményeznek ellene. Tennie kell valamit, mert a baj egyre nagyobb lesz. A jó parancsnok kockáztat, és megkísérli, hogy időt nyerjen, vagy jóvátehetetlen veszteséget okozzon az ostromlóknak. Olyan ez, mint a jó lovassági parancsnokban mindig meglévő kurázsi. A gyenge és tehetségtelen parancsnok mindig hosszasan és passzívan védekezik, és mindig bennég.

Többen hümmögtek.

-         Tetszik, amit mond, kapitány úr – nézett rám a derék bajor Pucher tábornok.

-         És mit gondol, – kérdezte Strozzi. – mikor kell felkészülnünk a kitörésekre?

-         Szinte bármikor, tábornok úr. A legvalószínűbb egyrészt tüstént az ostrom kezdetén. Ilyenkor az ellenség leginkább az ostromműveletek tönkretételére és az ostromlövegek megsemmisítésére törekszik majd. Az ostrom előre haladtával aztán ott intéz támadásokat, ahol a leginkább szorítja a kapca, tehát az általa legveszélyesebbnek ítélt ostromárkunk, táborunk, sáncunk vagy ütegállásunk ellen.

-         Ön szerint hol fog kitörni? A kapukon keresztül?

-         Természetesen ott is próbálkozhat, de lehetnek titkos kapui, illetve vízi járművei. Vagy olyan katonái, akik a mocsarat jól ismerve képesek átvezetni rajta egy válogatott különítményt. Uraim, a kitörésekre mindig és mindenkor számítanunk kell.

A többség elég csüggedten nézett.

- Kérem, folytassa, kapitány úr! – nézett rám Zrínyi marsall.

- Ahogy már bátorkodtam említeni, – fejeztem be. – a keleti kurtinát és a keleti kaput nagy erőkkel, folyamatosan lövetném. Szintén lövetném a kurtina két végén található sarokbástyák keleti oldalát is.

- Hogy a tüzérségüket elhallgattassa? – kérdezte Holtz.

- Részben emiatt, ezredes úr, részben azért, hogy a bástyák ne biztosítsanak a kurtinát védő csapatok számára bázist, pihenőhelyet, hogy ne tudjanak ott esetleg a kurtina réseinek kijavításához építőanyagot felhalmozni, részben pedig azért, hogy a műszaki munkálatainkat kellőképpen fedezzem. Fel kell töltenünk, vagy le kell csapolnunk a kurtina előtti mocsarat. Át kell vágnunk a várárkot, hogy a vizet máshová vezessük, esetleg utat kell építenünk a várfalig. A híd birtokba vétele és biztonságos használata is csak akkor lehetséges, ha az ellenség nem tudja a tüzével zavarni a mozgásunkat. Az is lehet, hogy a kitörések ellen mozdítható sáncot kell építenünk, és azt folyamatosan egyre közelebb tolni a falhoz. Az iszapos talaj miatt esetleg nem lehetséges árkokat ásni, akkor ehhez a megoldáshoz kell folyamodnunk. Ilyen támadás esetén a török kizárólag a keleti kurtina faláról, illetve az említett bástyák keleti falairól képes érdemlegesen megzavarni az ostromot. Ezért oda állandó tüzet kell zúdítanunk, szét kell lőnünk az ágyúit, le kell rombolnunk a falait, és akadályoznunk kell ott bármiféle védelmi tevékenységet.

Köhintettem, mire az egyik segédtiszt készségesen felém nyújtott egy pohár vizet. Amíg ittam, néma csend volt. Megköszöntem, és folytattam:

-         Ez lesz az a pillanat, amikor végre rávilágíthatunk majd Kanizsa várának gyengeségére és elavultságára. Nincsenek előművei, amelyek hosszabb időre távol tarthatnának minket a gyenge kurtinától. Nincsenek előkészített fedett árkai a gyalogság átcsoportosítására, sem pedig erős építésű kazamata rendszerei a lövegek biztonságos áthelyezésére, a tűzzel való manőverezésre. Nincsenek jól előkészített ideiglenes, rejtett tüzelőállásai a kapu és a várárok védelmére. Amikor az ostromot elkezdjük, már esélye sem lesz ezek pótlására. Mivel az ellenség egyedül a falszerű védelemre épít, az ostrom sikere azon múlik, képesek leszünk-e alapjaiban megkérdőjelezni a védelmi terv értelmét. Amikor a keleti kurtinát és a két olaszbástya keleti oldalait rommá lőttük, mesterséges fedezéket hozunk létre a falban, és befészkeljük oda a tüzérségünket és a gyalogságunkat. Ha az ellenség még mindig ellenáll, folyamatos tüzérségi és gyalogsági tűzzel szorítjuk egyre beljebb.

Pucher tábornok lelkesen itta a szavaimat. Hálásan bólintottam felé.

-         Ez lesz az a pillanat, amikor a török parancsnok számára hátránnyá változik mindaz, amit korábban előnynek vélt. A mocsár zavarni fogja őt abban, hogy nagy erőket összevonva átkarolhassa, és oldalba támadhassa a befészkelt csapatainkat. Kétségbeesett kitörésekkel próbálkozhat, de a várárok és a mocsár támasztotta nehézségek; ha kellőképpen figyelünk, a várható veszteségek miatt csírájában fojtják el a legdühödtebb próbálkozásait is. A falszerű védelem egyéb hátrányai is kiütköznek majd; a találatot kapott épületek veszélyessé válnak, a közlekedési utakat romhalmaz és törmelék borítja, és az épületek önmagukban akadályozzák az összpontosítást és a manőverezést. Mi bombákkal és gyújtólövedékekkel folyamatosan lőni fogjuk az épületeket, a fontosabb útvonalakat, és a védők gyülekezési pontjait. Ha még ezután is tart az ellenállás, az állandó tüzelést fenntartva folyamatosan beljebb nyomulunk, a védelmet részekre tagoljuk és felmorzsoljuk.

Az utolsó mondatok előtt szünetet tartottam.

- Úgy gondolom, uraim, – zártam le. – ez Kanizsa elfoglalásának módja. Bevehetetlen vár nem létezik, és ez a török erőd nem lesz képes az általam vázolt módszerrel szemben hatékony ellenállást kifejteni. Ha azonban erősebb lenne, akkor is megvolna az a gyengesége, hogy nem mozdulhat el a helyéről.

Pucher tábornok kezet nyújtott, és meleg hangon gratulált. Elismerő szavakat kaptam Zrínyi marsalltól is.

A haditanács az ostromtervemet különösebb vita nélkül elfogadta, de mégsem úgy történtek a dolgok, ahogy elterveztem.

Hohenlohe tábornok azt mondta, várni kellene, addig, amíg kinő a fű. Talán komolyan gondolta, talán a császáriakat akarta provokálni. Késve érkezett csapataival Kanizsa alá.

A császári hivatalnokok mindenütt készségességet színleltek, de csapnivalóan viselték magukat. Graz városában az ottani kormánytisztviselő, Christian Göller, amikor Wassenhoven és Holtz elébe terjesztették az ostromszerek listáját, mindent megígért, ami azon rajta volt. Wassenhoven később elmesélte nekem, hogy már akkor gyanús volt számára a fickó alázatossága. Nekem erre egy magyar mondás jutott eszembe: mentül alázatosabb, annál gyalázatosabb. Magyarul ez még rímel is.

A megígért eszközökből aztán semmi sem érkezett meg Kanizsa alá, és senki sem tudta, hol késik a szállítmány. Talán el se indították.

Most már Zrínyi marsall, de Strozzi altábornagy is úgy vélte, ostromeszközök nélkül körülzárni sincs értelme Kanizsát. Ebben ugyan igazuk volt, de a katonai becsület miatt nem léphettek vissza. Ebből viszont a török pontosan tudhatta, mi is a keresztény seregek igazi szándéka.

Sajnos a török már ezt egyéb jelekből is sejtette, mert bőven küldött segédcsapatokat a várba, amelyek be tudtak oda jutni még a megszállás előtt. Ez volt az utolsó húsznapos késedelem legnagyobb hátránya. Zrínyi gróf a bécsi haditanácstól igyekezett segédcsapatokat kérni, kevés sikerrel. Amikor kifogást emelt a készletek hiánya miatt, Johann Zechentner, a belső-ausztriai kamara tanácsosa becsületszóra ígérte neki, hogy a készletek április huszonnyolcadikán megérkeznek Kanizsa alá. Lényegében ebben az ígéretben bízva zártuk körül a várat.

Zrínyi marsall és Strozzi altábornagy csapatai pontosan ott foglaltak állást, ahol javasoltam: a keleti oldalon, az Újvárossal szemben. Hohenlohe csapatai azonban késtek, és nyugaton az Újvárossal szemközt vonultak állásba, ahol az ostromnak semmi értelme sem volt. Így az ostromsereg két külön táborra szakadt, amelyek között egyedül a malomgát képezte az összeköttetést.

Ahogy megérkeztünk, kelet felől azonnal lerohantuk és elfoglaltuk a külvárost. Az Újvárosban igen véres, háztól házig tartó harc bontakozott ki. Az ellenség előbb pánikszerűen menekült, utóbb ellenlökéseket indított, összeszedte magát, és egyre szervezettebben védekezett. Amikor nem bírt velünk, felgyújtotta az Újváros palánkjait, és visszavonult a várba.

Nem lett azonban a patak partja teljesen a miénk: az ellenség a hiányzó előműveit azzal pótolta, hogy a patak partján földsáncot épített, ágyúkat telepített mögé, és onnan védekezett. Kitörésekkel is próbálkozott, de ezek véresen összeomlottak. Pontosan az történt, ami ilyenkor történni szokott: az ellenséget első, heves támadásunk megzavarta. Hogyha vannak ostromágyúink, és tüstént heves tüzet tudunk rá zúdítani, sohasem szedi össze magát. Véleményem szerint, ha minden szükségessel rendelkezünk, öt-hat nap alatt bevehettük volna Kanizsát. Nem ez történt.

Közben pedig híre jött, hogy a nagyvezír hada már felvonult, és éppen az eszéki híd helyreállításával foglalkozik. Most kellett volna iparkodni az ostrommal, visszaszorítani az ellenséget, serénykedni, minél hamarabb bevenni a várat. De nem lehetett. Nem voltak ostromágyúink.

A lövegek teljes kilenc nap késéssel érkeztek meg.

Telt az idő. Nekifogtam a közelítő töltések építésének, rendszabályokat foganatosítottam a kitörések ellen. Az ellenséget idegesítették a munkálataink, egyelőre nem tudott mit tenni ellenük, de nem is volt zavarban. Pontosan látta, hogy nem rendelkezünk megfelelő eszközökkel, és neki csak az időt kell húznia, mert a nagyvezír felmentő serege mindenképpen megérkezik.

Közben a sereg gyarapodott, de nem olyan mértékben, ahogy az ügy fontossága megkívánta volna. Esterházy herceg és Széchényi György püspök részben saját magánkatonaságukat, részben megyei nemességet hoztak. Pucher tábornokkal kilencszáz kitűnően felszerelt bajor katona érkezett, Montfort ezredes 1700 németet hozott különböző államokból; utóbbi nagyon vegyes volt, a tapasztalatlan katonáktól a kalandor újoncokig mindenféle, fegyverük is vegyes. A sereg létszámát a magyarok huszonnégyezer, a németek tizenhétezer főnyire becsülték, a magyar becslés állott közelebb a valósághoz, az élelmezési parancsnoktól kérdeztem meg, ő pedig tudja, mit beszél.

A haditanácson megbeszéltük, pontosítottuk elképzeléseinket. Azt terveztük, mihelyt megérkeznek az ágyúk és a mozsarak, tűzbe borítjuk a várat, ennek fedezete alatt tönkretesszük a török földsáncot, és hozzáfogunk annak az ostromtervnek a megvalósításához, amit korábban már kifejtettem. Zrínyi és Strozzi tábornokok egyetértettek ezzel.

Sajnos Hohenlohe altábornagy úr jelentős hibát követett el. A nehézlövegek még nem érkeztek meg, ő azonban valahonnan hozatott valami kisebb mozsarat. Ezzel aztán tűz alá vette az Óvárost, néhány háztető tüzet is fogott, de a török fertályórán belül eloltotta. Viszont az eset jó előre figyelmeztette a török parancsnokot, hogy mi készül, és haladéktalanul megtette az ellenintézkedéseket: láttuk, hogy a török az egész vár területén nekiáll leverni a gyúlékony háztetőket. Tehetetlenül szemléltük, még én is dühöngtem miatta egy sort.

A török még arra is kapott időt, hogy a törmeléket eltakarítsa. Közben hallottuk, hogy a nagyvezír hada már Eszék alatt áll.

Ahogy a lövegek megérkeztek, késedelem nélkül tüzelőállásba vontattuk őket. Holtz ezredes még várni akart, tanácskozni szeretett volna az ágyúzás megkezdése előtt, de figyelmen kívül hagytam.

Tűzlavina zúdult a kanizsai várra.

Az első néhány órában úgy tűnt, célhoz érünk. Az intenzív lövetés következtében a kurtina falai már az első órában megrepedeztek, szakadoztak, hullott a törmelék. A török kétségbeesetten futkosott a fal tetején, de irgalom nélkül lőttük a csoportosulásokat, szaporodott az oszmánok vesztesége. Éreztük, hogy a védők közel állnak ahhoz, hogy pánikba essenek.

A második órában a jobb oldali bástya keleti falai leomlottak. Telitalálat érte a bástyára telepített egyik török löveget, láttuk lehullani a falról. Néhány percen belül több robbanást észleltünk a bástya tetejéről, feltehetően a tartalék lőszerüket találtuk el. A jobb oldali bástya többé nem viszonozta az ágyútüzünket.

Összpontosított tűzzel szétlőttük a török földsáncot, a megmaradt védők a hídon keresztül özönlöttek a várba. Lőttük a hidat is, egy telitalálat le is sodort onnan egy csapat törököt. A többi esze nélkül futott be a várba. A hangulat egycsapásra megjavult. A további ágyúzás gyors és teljes sikerrel kecsegtetett.

Nem tartott sokáig az örömünk.

A Bécsben nemrég öntött lövegek néhány lövés után sorra kiégtek és megrepedeztek. Álltunk döbbenten. Emlékszem, még Holtz ezredes sem tudott hová lenni megrökönyödésében; hosszan nézte az egyik tönkrement löveget, mint aki nem akar hinni a szemének, még az ujját is a szájába kapta szinte gyermekes tanácstalanságában, utána meg az ágyú mellett álló, homokkal töltött nagy vesszőkast kezdte dühében rugdosni.

Az ágyúink sorra elhallgattak. Éppen akkor, amikor a siker kifejlesztése érdekében a legsűrűbben kellett volna tüzelniük.

Kiderült, hogy a lövedék se jobb. A gránátok vagy a levegőben szétpukkantak, vagy nem robbantak fel. Pokolian dühös voltam.

-         Tábornok úr, – mondtam Strozzinak. – ön császári és királyi katonatiszt.  Arra kérem önt, tekintélyénél, összeköttetésénél, katonai becsületénél fogva szíveskedjék oda hatni, hogy az önök hadtápja által nekünk küldött létfontosságú hadiszerek minősége megfelelő legyen.

Strozzi hebegett valamit. Nem fejeztem még be, remegtem a felindulástól.

-         Tábornok úr! – harsogtam. – Szíveskedjék haladéktalanul intézkedni a bűnösök felkutatása, hadbíróság elé állítása és szigorú megbüntetése ügyében.

-         Bűnösök?

-         Igen, tábornok úr, bűnösök.

-         Válogassa meg a szavait, kapitány!

-         Követelem a bűnösök felelősségre vonását, tábornok!

-         Elragadtatta magát, kapitány!

-         Tábornok úr! Összefoglalom a közelmúlt eseményeit úgy, ahogy én látom őket, és döntse el, elragadtattam-e magam, vagy sem. Először: három és fél hétig halogatják az ostrom engedélyének megadását!

Strozzi ebbe belesápadt, de nem törődtem vele.

-         Másodszor: meggyengítik a vezetés egységét! Harmadszor: három hétig késleltetik a támadást! Negyedszer: a vár körülzárása után kilencnapi késedelemmel küldik az ágyúkat és a lőszert! Ötödször: az ágyúk néhány lövés után tönkremennek! Hatodszor: a lőszer selejtes! Ön hogyan értelmezné ezt, tábornok úr? Önöknél minek nevezik az ilyesmit? Ha nem felel, elmondom én, hogy nálunk hogy’ hívják! Angol ember vagyok, tábornok úr, és nálunk az ilyesmit úgy nevezik: szabotázs! Háborús időben nálunk az elkövetőjét akkor is felakasztják, ha lord az illető!

Strozzi sápadtan hallgatott.

-         Ha ezt bárkinek jelentem, – mondta aztán sápadtan. – ön, kapitány úr ezen hadjárat után soha többé nem kap beosztást őfelsége hadseregének egyetlen alakulatánál sem.

Nem érdekelt. Viszont nem akartam igazságtalan lenni.

-         Tábornok úr, – feleltem most már kimérten. – tudnia kell, hogy én önt mindezek dacára becsületes katonaembernek tartom.

Néhány pillanatig farkasszemet néztünk, aztán kezet nyújtott.

-         Felejtsük el, kapitány úr!

Elfogadtam a jobbját.

Strozzi tábornokot valóban becsületes embernek tartottam. Az is volt. Ezt leginkább rövidesen bekövetkező hősi halála bizonyítja.

Elnéztem a kanizsai várat. Ha időben kapunk megfelelő ágyúkat és lőszert, napok óta a miénk lenne.

Május 14-én a nagyvezír hada átkelt Eszéknél az újjáépített Dráva-hídon. Három hónapig vesztegelt a folyónál, de a késedelmeskedés miatt azt az időt nem voltunk képesek kihasználni. A rossz hírről még aznap éjszaka tudomást szereztünk, mert Zrínyi marsall őrségei tűzjelekkel tudatták. Hosszan hallgattunk a haditanácson. Utána Zrínyi gróf megkínált egy pohár pálinka nevű erős, magyar itallal, és én elfogadtam.

Neszét vette a török is, mert mozgolódni kezdett. Vakmerő kitöréseket intézett ellenünk, többnyire a hídon keresztül. Nem törődött a veszteségeivel. Május 14. után szinte mindennap kitört a várból. Huszadika után nemcsak a keleti oldalon, hanem az Óváros felől Hohenlohe altábornagy táborát is rendszeresen zaklatta. Huszonegyedikén nagyon meg is lepte a seregét. A janicsárok egészen a fővezéri sátorig jutottak, ott elfogták, és magukkal hurcolták a várba Bois-Renaut alezredest, Hohenlohe altábornagy szárnysegédjét. Két nappal később még nagyobb kitörést rendeztek az oszmánok, ekkor Strozzi táborát rohanták meg váratlanul, vakmerően és eredményesen. Strozzi a bal karján megsebesült,a segédtisztjei kiragadták a veszedelemből, de egyik dandárparancsnoka, Sparr tábornok a fél karját veszítette el abban a küzdelemben. A helyzet válságosra fordult, Strozzi azonnali segítséget kért.

Zrínyi és Esterházy személyesen vezették rohamra a katonáikat a malomgáton át. Taktikailag rendkívül nehéz manőver volt, az ellenség golyózápora kísérte. Kénytelen voltam előrevonni két-három kisebb löveget, hogy tűztámogatást adjak a rohamozóknak, de nagyon nehéz volt lefognom a várból érkező pontos tüzet. Száznál több emberünk elesett, mire az ellenséges tűz alábbhagyott. Amikor a kitört török erősítést kapott, nekem is rohamra kellett mennem. Néhány kisebb löveget a malomgátra kellett vonnom, és ott többször is tüzelőállást kellett változtatnom velük. Bő kétórás küzdelemben szorítottuk vissza a várba a törököt.

Zrínyi is, Esterházy is életveszélyben volt, hullottak körülöttük az emberek. Magam szerencsés voltam, de mellettem is meghaltak ketten, különösen az egyiket sajnáltam, derék bajor katona volt, felesége és gyereke várt rá odahaza. Ráadásul nem is a török ölte meg, lesbe állított német muskétások nézték ellenségnek. Kiderült, hogy Zrínyi és Esterházy hasonlóképpen járt, korábban rájuk is tüzet nyitottak ugyanazok a muskétások.

Követeltem a parancsnok felelősségre vonását, ami meg is történt.

Arra ragadtattam magam, hogy összeszidtam Hohenlohe némely tisztjeit az őrség hanyagsága miatt. Ha komolyan veszik a feladatukat, az ellenség nem juthatott volna el a fővezéri sátorig.

Éppen egy lógó bajszú hadnagyot leckéztettem, amikor megjelent maga az altábornagy. Behívott a sátrába, és felelősségre vont, mit keresek én Zrínyi és Strozzi táborában, amikor én is a német birodalmi segédcsapatokhoz tartozom.

Nem volt igaza: a nála hamarabb érkező birodalmiak mind a keleti oldalon táboroztak. Amikor ezt közöltem vele, továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy jöjjek át az ő törzskarához. Teljes nyugalommal azt válaszoltam neki, hogy ott tartózkodom, ahol a hadmérnöki szolgálatra leginkább szükség van, és ez most kétségen kívül a keleti oldal, ahol egyedül lehet komoly, a vár bevételével kecsegtető ostromot vezetni, míg az ő nyugati oldalán ilyesmibe kezdeni voltaképpen felesleges, hiszen az Óváros elleni támadás akkor is csak időfecsérlés marad, ha isteni szerencse folytán esetleg sikerrel is járna.

Erre nem tudott mit felelni, voltaképpen elismerte az igazamat. Felbátorodtam, és megkérdeztem tőle, miért nem költözteti át a táborát maga is a keleti oldalra, hogy egyesült erővel sikerre vihessük az ostromot.

-         Kár belemerülni, kapitány úr, mert nem sikerülhet.

-         Miért ne sikerülhetne, tábornok úr?

-         Mert nem hagyják. Milyenek az ágyúk? A lőszer? Nem tudom, miféle gondolkodás honosodott meg ebben az államban, hogy száz év óta itt grasszálhat a török. Már akkor ki kellett volna verni, amikor először dugta be ide a turbános fejét. Lehet, hogy rémeket látok, talán csak fáradt vagyok, de gyanakvóvá váltam, kapitány. Gyanúsak a szétrepedő ágyúk, a fel nem robbanó gránátok, a lassú hivatalnokok és a tétlenkedő főparancsnokok. Mondja meg Zrínyinek, itt maradok. Nyugatról, vagy délről bukkanhat fel a felmentő sereg, észre fogom venni. Nem hiszem, hogy elfoglalhatjuk a várat.

Aznap éjjel sokáig gondolkodtam Hohenlohe szavain.

A török felmentő sereg május huszonötödikén elérte Szigetvárt. Aznap este rendkívüli haditanács volt.

A sebesült Strozzi és több más tábornok már ekkor visszavonulást javasolt. Zrínyi elképedt.

- Visszavonulni? Miért?

- Mert nem célszerű felvenni a harcot a török túlerővel, gróf úr.

Zrínyi marsall a fejét ingatta.

-         Szó sincs semmiféle túlerőről. A kémeim szerint az előreküldött felmentő sereg legfeljebb húszezer emberből áll.

Egymás szavába vágva kezdtek arról rikácsolni, hogy a török ennél nagyobb hadakat szokott Magyarországon felvonultatni. Százezer főt! Sőt – urambocsá’ – háromszázezer főt!

Forrt bennem az indulat. Szót kértem.

-         Uraim, ne dobálózzunk felelőtlenül a hatjegyű számokkal, a janicsár és a szpáhi sem palántáról, sem pedig dugványról nem szaporítható – a szájuk is tátva maradt, úgy bámultak rám. Az sem állított volna meg most már, ha pikát szegeznek a mellemnek, mondtam tovább. Tudtam, mit beszélek, a télen alaposan tájékozódtam a törökről, illetve a közelmúlt harcairól. – a török birodalom sem rendelkezik végtelen számú harcedzett katonával, és a mohamedán mágusok gajdolása sem változtatja janicsárrá az Aranyszarv-öböl partjának millió homokszemcséjét. A török ezzel egy időben még két másik hadszíntéren is súlyos harcokat vív, és talán önök is tisztában vannak vele, hogy az utóbbi esztendőkben meglehetősen nagy veszteségeket szenvedett. Néhány év alatt a nagyvezír sem tud a semmiből újabb és újabb katonaságot teremteni. Amikor, hat évvel ezelőtt a török felvonult a szerencsétlen Rákóczi György erdélyi fejedelem ellen, a mostani nagyvezír apjának, Köprülü Mehmednek a seregét maguk az erdélyiek sem becsülték harmincezresnél nagyobbra. Erdélybe sem tudott volna behatolni, ha Borosjenő várát kardcsapás nélkül fel nem adja gyáva kapitánya. Nem hinném, hogy az oszmán birodalom jelenleg negyven-ötvenezernél több bárhol bevethető katonával rendelkezik. Ezek egy részének a fővárost kell biztosítania, egy másik részének másutt kell biztosítási feladatokat ellátnia. A Balkánon az utóbbi időben túlságosan sok lázadás volt, a török belpolitikai gondjai szaporodnak. Jelentős török erőket köt le a kandiai háború és a perzsa front. Itt most Magyarországon a török mindent bevet, amit csak ideküldhet, jelentős tartalékai nem maradnak. Ahhoz húsz évet adnunk kellene neki, uraim.

-         Ön tehát azt javasolja, hogy ütközzünk meg a felmentő sereggel, kapitány? – kérdezte pedáns hangnemben Holtz ezredes. – Csak a rend kedvéért kérdem.

-         Mindenképpen! Ha már várat ostromlunk, készen kell állnunk arra is, hogy megvívjunk az esetleges felmentő sereggel, különben hozzá se fogjunk az ostromhoz.

Láttam, hogy Zrínyi csendesen bólint.

-         Mégis, hogy’ képzeli ezt, kapitány úr? – kérdezte a bebugyolált kezű Strozzi.

-         Holnap hajnalban el kell kezdenünk megépíteni a cirkumvallációs[1] sáncokat, amelyek a felmentő sereggel szemben védelmezik a táborunkat. Ha elég serényen dolgozunk, estére készen állnak.

Ezt elfogadták, Zrínyi marsall pedig hivatalosan is megbízott a cirkumvalláció építésével. Hajnalban nekifogtunk, és másnap éjjelre a sereg nagyobb biztonságban tért nyugovóra. Pucher és Strozzi csapatait sem kellett nagyon biztatni, amikor megtudták, miért is kell sáncot építeni. Serényen és jól dolgozott a sereg, még a magyar nemesek is ásót fogtak a kezükbe. A sáncokba ágyúkat telepítettünk, közlekedő árkokat ástunk, a sáncok elé spanyollovasokat ácsoltunk, és egyéb akadályokat telepítettünk. Megvizsgáltam a környező terepet, és műszaki értelemben felkészítettem az ellenség fogadására. Van-e olyan terep, ahol a nagy tömegű török lovasság ki tud bontakozni? Ha van, hát teszek róla, hogy ne legyen. A felvonulási terepet szegélyező bozótokba gyújtóbombákat és mindenféle tüzes istennyilákat helyeztünk. Néhol egy-egy kisebb puskaporos hordót. Gondosan rájuk irányoztam aztán egy-egy ágyút. Hadd jöjjön az oszmán, Isten hozta.

Zrínyi marsall naponta megszemlélte a munkát, és elégedett volt velünk. Hohenlohe tábornok visszautasította, hogy a mi cirkumvallációnk mögé költözzék, de azért ő is elkészíttette a sajátját, sőt a műszaki tisztjei az én némelyik ördögi ötletemet is átvették. Például azt, hogy kisebb lövegek számára rudakkal forgatható talpat ácsoltak, és az ilyen löveget a sáncokba, földdel álcázott, félre hajlítható fa mellvédek mögé ültették. Vagy azt, hogy régi puskacsövekből és a töröktől zsákmányolt özönvíz előtti szakállas puskákból több csövű seregbontókat eszkábáltak.

Erősítésre volt szükségünk, főleg lovasságra. A táborban csekély számú lovasság tartózkodott, várostromhoz nem is kellett több, de ha nyílt harcot akarunk vívni a török mezei hadával, sokkal több lovasságra van szükség.

Zrínyi gróf Montecuccoli és Souches tábornokoktól is lovasságot kért. Utóbbi segítségében nem reménykedett, mert a francia származású császári generális túlságosan messze volt, de Montecuccoli küldhetett volna. Ha akart. Hogy nem akart, számomra ma már nyilvánvaló. A parókás olasz tábornagynak nem állt szándékában Zrínyit segíteni sem most, sem később; Zrínyi marsallal, tábornoktársával szembeni viselkedését csak az árulás szóval tudnám jellemezni.

Két nap múlva megérkeztek a valóban használható ostromágyúk, és a velük kapott lőszerszállítmány sem adott okot többé panaszra. Miért nem hamarabb?

Zrínyi gróf megszorultában Kanizsa alá rendelte magánkatonaságának még számba vehető egy-két lovasszázadát, de még Berzence és Segesd őrségét is, a várakat pedig felgyújtatta. A téli hadjárat eredményei így váltak semmivé. Ezt ekkor még nem tudtuk, hiszen ha a felvonuló török sereget Kanizsa alatt, az általam előkészített harcmezőn legyőzzük – ahogy kellett volna - a hadi helyzet a mi javunkra változik meg.

Készültünk hát a csatára, közben pedig kontravallációs sáncokat emeltem a várral szemben is. A törökök ebből kezdték megérteni, hogy a kitöréseik ideje véget ért. Kezdetben ezt nem akarták tudomásul venni, és megpróbálták tönkretenni a munkánkat. Mivel lehetetlen volt a közelünkbe lopakodniuk, nagy zajjal, és nagy tömegben jöttek. Vagy háromszázan.

A helyükben nem indultam volna el. Ekkor már nem. Előbb kellett volna próbálkozniuk. Ők azonban jöttek a maguk félelmetes, együgyű naivitásával. Mivel nem láthattak a sáncaink mögé, nem is tudhatták, mi vár rájuk.

Közel engedtük őket, aztán félrehajlítottuk a sáncba épített, forgatható mellvédeket, és az ágyúk gyilkos tüzet zúdítottak a pogányra. Folytatták az árkokból a muskétások és a hajdúk. Aztán rohamra mentünk.

Egy se jutott el a sáncig. Amikor látták, hogy baj van, a fürgébbek azonnal hátat fordítottak, és a vár felé inaltak. Az ilyenek zöme életben maradt. A többi nem. Illetve, ejtettünk kilenc foglyot. A többi elesett.

Több kitörés nem volt.

Harmincadikán a nagyvezír a babócsai mezőn állt. Strozzi altábornagy váratlanul szedelődzködni kezdett. Másnap kiderült, hogy a poggyászát éjszaka elindította Zrínyi-Újvárra. Amikor vezértársai felelősségre vonták, valami olyasmit mondott, hogy az ördög sem fogja itt tartani.

Másnap volt pünkösd vasárnapja.

A tábori mise utáni haditanácsban kiderült, hogy sok tábornoknak inába szállt a bátorsága. Kutyába se vették a kémjelentéseket, egyfolytában hatvanezer törököt emlegettek. Némelyikük valósággal reszketett a félelemtől. Szánalmasak voltak. Strozzi valósággal követelte a távozást, és amikor Zrínyi marsall a maradás és az ütközet mellett kezdett érvelni, fennhangon üvöltve közölte, hogy ő egyenrangú főparancsnok, és nem marad itt, a tízszeres túlerővel (!) közeledő ellenség markában, ahol csapatait a biztos pusztulás fenyegeti.

Másnap elvonult.

Most már Monfort ezredes is arról makogott, hogy a kereszténység magasabb érdekei miatt kell Kanizsa ostromát abbahagyni.

Vele távozott a többi német csapattest is, csak Hohenlohe maradt. Ő ugyan már korábban is javasolta a távozást, de – becsületére legyen mondva – nem szökött meg elsőnek.

Hohenlohe altábornagy este átjött Zrínyihez. A török már lövöldözni kezdett a várból, de kitörésre nem vállalkozott – álltak még a sáncaink, és őrség is volt benne. Kevesebb a korábbinál, de azt Kanizsáról nem láthatta.

Hohenlohe Zrínyi marsallnak is a távozást javasolta, egyben bejelentette, hogy holnap Zrínyi-Újvár irányába elvonul.

Így is tett, elő-és oldalvédjei több csetepatét vívtak a közeledő törökkel.

Zrínyi marsall este szomorú volt és hallgatag. Egyesek azt írták, hogy zokogott. Lehetséges, de én ezt nem tanúsíthatom, mert nem láttam. Magyar főnemesek vették körül, és nem sokat beszéltek, annál többet ittak. A marsall maga nem, ő közismerten bornemissza.

Kedvem szegve gubbasztottam a sánc tövében, mint valami törött szárnyú madár. Igazából nekem is el kellett volna mennem, de egyáltalán nem akaródzott. Elnéztem a munkám eredményét, és mélységesen szomorú voltam. Minden készen állt az ellenség fogadásához és legyőzéséhez, de alig maradt, aki le akarná a törököt győzni. Istenem, de gyűlöltem ebben a pillanatban a félénkséget és a gyávaságot.

Szóval mennem kellett volna, de jó ürügyem volt a maradásra, mert a távozó generálisok egyike sem fárasztotta magát az ostromágyúk elvitelével. A lövegek továbbra is tüzelőállásban maradtak, legalábbis a keleti oldalon. A nyugati partról Hohenlohe altábornagy a maga ostromágyúit fogatoltatta vagy kocsikra rakatta, és magával vitte.

A keleti oldallal szemben felállított ostromágyúk tehát – az ostromtüzérség zöme – Kanizsa alatt maradtak. A tüzérek – látván, hogy nem mozdulok – szintén a lövegek mellett maradtak, de láttam, hogy nagyon mehetnékjük van. A kérdéseikre nem tudtam válaszolni, inkább magamba merülve ültem a sánc tövében. Néha egy-egy öregebb tüzér megpróbált megszólítani, de elmartam őket magam mellől.

Később Esterházy herceg odajött hozzám.

-         Ostoba rémlátással az ellenség számát megháromszorozták, gyávaságukat a saját hibáikkal fedezték; s nagy gyalázatosan elmentek Kanizsa alól – mondta a herceg.

Csüggedten bólintottam. Esterházy pálinkás flaskát nyújtott felém, elvettem, és nagyot húztam belőle. Szétáradt ereimben a forróság. Meleg nyári este volt, hemzsegtek körülöttünk a szúnyogok. A herceg szolgája pipát hozott, és tőlünk néhány lépésnyire rágyújtott valami rémesen büdös dohányra, amitől a szúnyogok is világgá mentek.

Magányos alakot láttam felettünk a vezéri sátor előtt. A gyenge holdfényben és a fáklyák világánál kirajzolódott a magas, erős alak, a vállra boruló hajkorona árnyéka. A férfi alig mozdult. Tapintatos csendben szemléltük.

-         Valamitől nagyon félek – mondtam néhány perc múlva, amikor Zrínyi marsall bement a sátrába. – Attól tartok, ez a jeles hadvezér, a kereszténység első számú hőse itt marad hősi halált halni a török ellen, ahogy a dédapja tette.

-         Igen, az meglehet.

-         Nem hagyhatjuk.

-         Meg tudjuk-e akadályozni?

Másnap hajnalban cudar fejfájásra ébredtem. Reggeli közben megtudtam, hogy már a magyar urak egy része is távozni készül. A Batthyány testvérek Körmend felé indulnak, hogy fedezzék a visszavonulást. Sennyei Vattra megy.

-         Megyek én is – mondta Esterházy. – Az országbíró ott rendelt el hadimustrát.

-         Éppen most?

A herceg vállat vont, kezet nyújtott, és ment a maga hadinépéhez.

Megkerestem Zrínyi grófot. Egykedvű arccal nézett rám, csak a szemén látszott a fájdalom.

-         Lövessem a várat, marsall úr?

-         Igen!

Máris intettem a tüzéreknek.

Ha a török azt hitte, ma már nyugta lesz, keservesen csalódott. Magam irányoztam a lövegeket. Pokoli tűzijátékot csaptunk, ráadásul sohasem lőttünk ennyire jól. Egyik telitalálat a másikat érte.

A török pallérok nekiláttak a leomlott bástya újjáépítéséhez, amíg közéjük nem csapott a lövedékünk. A második lövés után minden török eltisztult a bástya elől. A szomszéd bástyán előrébb hoztak egy löveget. Hansi vette észre, hogy ránk irányozzák. Túlságosan lassúak voltak. Ripityára lőttük az ágyút a tűzmesterrel együtt. Szerintem néhány véres húscafatnál egyéb nem maradt a törökből.

Ádáz dühvel lőttünk egész délelőtt. A török mindenütt fedezékbe húzódott. És készültségbe állt. Mivel az összes számunkra elérhető útvonalukat tűz alatt tartottuk, valószínűleg nagy kerülőkkel közlekedtek. Bizonyára azt hitték, a sereg zöme a felmentő had elé ment, hogy megütközzön vele, mi pedig valami nagyon alattomos hadicselt főztünk ki a rovásukra.

Dél körül valaki a vállamra tette a kezét. Zrínyi marsall volt.

-         Befűtöttünk a pogánynak, marsall úr – mondtam elégtétellel. Zrínyi is látta, hogy aggodalmasan kushad a török.

Néhány percig még nézte, mint aki elméjébe akarja vésni a látványt. Aztán azt mondta:

-         Kapitány úr, málháztassa fel az ostromlövegeket, és a mozsarakat, rendezze menetoszlopba a tüzérséget, és induljon el Zrínyi-Újvár irányába.

-         És a marsall úr?

-         Visszatartani őket nem tudtam, – felelte. – kénytelen-kelletlen velük kell szaladnom nekem is.

 

[1] Körsánc, amivel az ostromló a felmentő sereggel szemben védekezik ( a szerző jegyzete)”