Egy régi dal

Egy dal motoz agyam falán,
s elmélázok a dallamán.
Újjá varázsol napra nap.
De közben szívem megszakad.
 
Dúdolgatnám, de nem tudom.
Lemondó, sóvár sóhajom
azt kérdi, merre ment el ő;
a dallam, mely engesztelő.
 
Zsigereimben él a dal,
megszűnni soha nem akar.
Hiába a hazug világ,
s hiába űzik rút imák;
 
Tudom, majd egyszer szárnyra kél.
s olyan lesz az, mint az acél.
Szívekbe mar, s agyakba itt,
feledtetve a bút, a kínt;
 
"Előre, ország népe, harcra,"
Vállvetve nézünk minden arcra,
és megnyerjük majd a csatát;
"Ma diadal vár, hív hazád!"