Fekete hóesés - XVIII.

XVIII. rész

Magliani nagyon kritikus helyzetben volt, el sem tudjuk képzelni, mennyire. Tudta, hogy követik, a gyilkosságot nagyon gyorsan kell végrehajtania. Igyekezett menteni a bőrét, és szemernyi betyárbecsület sem volt benne. Nem érdekelte, ha gonosztevő társa, Paka esetleg súlyosan meglakol.

Nézzük újra a meséjét:

„Majláni így beszélte: hogy amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe, amíg õk a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni,”

Az elején tüstént emeletes ostobaság:

„amint Póka után bément a disznó vérén az erdõbe,”

Hogyan mehetett volna Magliani „Paka után”? Talán látótávolságban volt? És miféle „disznó vérén” ment be? Hol volt az állítólagos disznó?

Ennek igazából nagyon közönséges célja van: sulykolni akar. Sulykolni a vadkan verzióját szinte minden lehetséges helyen. Pontosan tudja, milyen gyenge lábon áll a sertés-mítosz, igyekszik minél többször előhozakodni vele. Csaknem háromszáz év múlva lesz majd egy európai országban egy hírhedt propagandaminiszter, akinek így hangzik a legfontosabb elve:

„Ha egy hazugságot sűrűn ismételgetünk, az emberek előbb-utóbb elhiszik.”

Pontosan ennek a szellemében sulykolja a vadkant Magliani. Ha valaki, hát ő pontosan tudja, hogy közönséges hazugságról van szó, de csak akkor fogják elhinni, ha állandóan emlegeti. Annyiszor kell hallaniuk, hogy lassan elfogadják.

Annál is inkább, mert itt nagyobb problémák is vannak.

„csak hallják a jaj-szót; Póka szava volt.”

A maga módján mesteri. Úgy tesz, mintha azt hinné, hogy a mögötte érkező (illetve őt üldöző) lovasok hallhatták volna Paka – amúgy nem létező – jajveszékelését. Megint sulykol valami jelentéktelenséget, ami egyébként nagymértékben segítené az ő és társa alibijét, hogy a valóban fontosat leplezze.

Van persze más oka is. Modern konspirációs kifejezéssel élve: a szemünk előtt rajzolódik ki Magliani B terve.

Ha bármi nem sikerül, Magliani mossa a kezeit, akkor mindenért egyedül Paka a felelős. Hidegvérrel feláldozná a horvát vadászt.

Magliani jellemrajzába még az is belefér, hogy hidegvérrel megölje Pakát. Ezt tenné, ha az üldözői túl hamar érkeznének. Majd úgy viselkedne, mint aki Zrínyit akarja menteni.

Most jön a lényeg.

„Majláni legelébb érkezék”

Ez a mondat a mese kulcsa.

Ez minden idők egyik legmerészebb kísérlete az ősi probléma megoldására: a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon. A magyar történelem nagy tragédiája, hogy ezúttal sikerült.

Maglianinak két, egymást lényegében kizáró célt kell elérnie:

1. Eléggé a többiek előtt kell érkeznie, hogy elkövethesse a gyilkosságot.
2. Meg kell győznie az őt követőket, hogy csaknem egy időben érkeztek, ergo – bármi is történt – abban ő ártatlan.

Formális értelemben nem sikerült megvalósítania, gyakorlati értelemben azonban elérte a célját: megölte Zrínyit, és sikerült a gyilkosságot vadkantámadásnak álcáznia.

Arról, hogy miért nem leplezték le, illetve, hogy később a kortársak – bár nyilvánvalóan rájöttek a gyilkosságra – miért nem hangoztatták nyilvánosan a gyilkosság tényét, az esszésorozat végén kívánok foglalkozni.

A gyilkosság sikerült, Magliani megoldotta a feladatát, csupán előttünk lepleződik le a mesterkedése – hála Bethlen Miklós Önéletírásának.

„„Majláni legelébb érkezék”

Hát persze, hogy nem állna meg egy komoly nyomozás előtt. Akkor és ott sem állt volna meg, ha bárki veszi a fáradságot, elkülöníti egymástól Maglianit és Pakát, és kikérdezi őket. De Zrínyi Miklós hirtelen halála olyan mértékben fordította ki a sarkából a világot, hogy ez senkinek sem jutott az eszébe.

A mi krimiken edződött gondolkodásmódunk szinte követelné a nyomozást, de rá kell döbbennünk, hogy más a valóság és más a krimi. Ha a kursaneci szituáció Agatha Christie valamelyik regényében szerepelne, az írónőnek mindenképpen bővítenie kellene a történetet, fel kellene vonultatnia még egy-két epikai fordulatot, mert a mesterdetektív számára ez az ügy túlságosan lapos és egyszerű volna. Hercule Poirot szűk negyedóra alatt megoldaná.

Csakhogy…

Agatha Christie bűnügyi regényeiben az áldozat – legyen bármilyen kiváló ember is – mindig csak puszta kellék. A valódi cselekmény csak a halála után kezdődik, a történet csak akkor válik érdekessé, amikor ő már nincs. A világ normálisan működik, az áldozat halála felett minden ki viszonylag könnyedén napirendre tér, és következhet a nyomozás, mint egy izgalmas fejtörő.

A valóság merőben más. Az olyan áldozat, mint Zrínyi Miklós, nem lehet puszta kellék. A halála mindent megváltoztat. Mostantól még a Nap se kelhet fel ugyanúgy, mint eddig. A világ kifordult a sarkaiból, és senkit sem érdekel a logikai játék.

Az eset nem állna ki egy alapos bűnügyi nyomozást, egy helyszínelést meg főképpen nem, de ettől Maglianinak nem is kell tartania, mert a korban nincs hagyománya. Egészen más dolgoktól kell félnie.

Nézzük, mitől:

1. Ami rá nézve veszélyes lehet, az elsősorban a hirtelen fellobbanó gyanú és az azt kísérő pokoli düh. Ez késő feudális közeg; tüstént gondolkodás nélkül vágnák darabokra, ha azzal gyanúsítanák, hogy meggyilkolta az urukat.

Részben ez a magyarázata Magliani számunkra itt-ott különösnek ható meséjének. Nem a mi logikánknak akar megfelelni. Ezért törekszik végig arra, hogy fenntartsa „ártalmatlan külhoni ifjú” státuszát. Nem akar nagyon értelmesnek mutatkozni, hiszen a késő feudalizmus közösségei számára az okos külföldi mindig gyanús. Az eszes emberhez könnyen és gyakran társul a „ravasz, körmönfont, rókalelkű, ármánykodó” státusz, ami adott esetben a halálos ítéletét jelentené.

Talán ezért kell Pakának is a kor adoma-karakterét, a „gyáva, buta paraszt” státuszát magára öltenie. Erről alább még szólni fogok.

Ez az egyik veszély. Mi a másik?

Ha akad a társaságban valaki, aki elvitathatatlan tekintélyére támaszkodva Zrínyi halála után tüstént a kezébe veszi az irányítást, rendet teremt, és tisztázza a tényállást. A mai olvasónak ez talán első olvasatra furcsa, de – késő feudális fogalmak alapján kell gondolkodnunk egy késő feudális helyzet kapcsán.

Meggyőződésem, hogy Magliani ezzel a lehetőséggel nagyon is komolyan számot vetett, sokkal komolyabban nálunk, hiszen ő benne élt abban a késő feudális világban, amit mi kívülről szemlélünk.

Van-e a jelenlévők közt erre alkalmas személy?

A két arisztokrata, Zichy és Bethlen a társadalmi rangjuknál fogva alkalmasak lennének, de koruk és tapasztaltságuk teljes hiánya alkalmatlanná teszi őket.

Vitnyédi a koránál fogva alkalmas lenne, de neki nincs megfelelő rangja, és a konkrét, erőszakkal kapcsolatos gyakorlati ügyekben sem járatos. Elméleti ember – ügyvéd. Tapasztalata a tárgyalóteremben hasznos, itt haszontalan.

Guzics kapitány a rangjánál és a vár legénysége előtt élvezett tekintélyénél fogva (talán) alkalmas lenne, de arisztokraták társaságában nem kerülhet kezdeményező helyzetbe.

Akkor kicsoda?

A jelenlévők közül – sajnos – senki.

Biztos vagyok benne, hogy ezt Magliani pontosan tudta. Zrínyi mellett a társaságnak most egyetlen olyan tagja sincs, aki a katasztrófa idején képes volna magához ragadni a kezdeményezést.

Erre elsősorban Zrínyi Péter lett volna alkalmas. Ő azonban távol van, és mire Csáktornyára érkezik, a nyomok kihűlnek.

Magliani tehát tudja: a társaságban senki sincs, aki képes volna a merénylet után magához ragadni a kezdeményezést. Úgy vélem, ettől a gyilkos merészsége csak tovább növekedett.

Illetve…

Egy valaki mégis van, aki képes lenne magához ragadni a kezdeményezést, és tiszta vizet önteni a pohárba. Maga Zrínyi – ha életben marad. Ebben az esetben Magliani lelepleződik. Paradoxnak tűnik, de Maglianinak attól kezdve, hogy elindult, sokkal több félnivalója van abban az esetben, ha Zrínyi életben marad, mintha meghal.

Ezt figyelembe véve nézzük tovább. Mindent ehhez viszonyítva kell értékelni: Magliani fortélyosságát, kockázatos kijelentéseit, elszánt ravaszságát, vakmerőségét. A szinte pokoli merészség nélkül a terv nem váltható valóra, és a sikertelenség biztos bukás. A kocka el van vetve. Attól a pillanattól kezdve, hogy Zrínyi után indult, Maglianinak nincs választása.

„„Majláni legelébb érkezék”

A talán legkockázatosabb mondat. Ha a később érkezők közül bármelyik éberebb a kelleténél, romba döntheti az egész mesét. Magliani lehetetlen feladatot próbál megoldani: annyival előbb kell érkeznie, hogy gyilkolhasson, de nem annyival, hogy a mögötte rohanók ne higgyék el azt, hogy csaknem együtt jöttek. A kör négyszögesítése.

Mi mindent kell elvégeznie Maglianinak, amíg a többi lovas odaér?

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”

Erre szokás azt mondani: szezonra való esemény történik, mire a többiek odaérnek.

Ez a mese talán legkockázatosabb része, Hercule Poirot néhány jól irányzott kérdéssel sarokba szoríthatná a gyilkost.

Vizsgáljuk meg tüzetesebben:

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”

Magliani nem kevesebbet szeretne állítani, mint azt, hogy mire ő megérkezett, a tragédia már megtörtént, és ő nem segíthetett Zrínyin. Ezzel persze Paka fejét nyomja a víz alá, de ezzel láthatóan nem törődik.

„hát Póka egy horgas fán”

Magliani szerint Paka, mint vadász semmirekellő és hasznavehetetlen. Gyáva és ügyetlen. Vadkan sebezte mellette halálra az urat.

Paka számára ez nagyon súlyos egzisztenciális kérdés lehet(ne). Feltehetően nem maradhat tovább vadász a Zrínyi-birtokokon. Vége van akkor is, ha elhiszik a meséjét. A legenyhébb szankció az lehet vele szemben, ha elzavarják. Számot kell vetnie azzal, hogy kirúgják, nem fog tudni megélni. Az sem kizárt, hogy Zrínyi Péter – mihelyt megérkezik – alaposan megbotoztatja a minimum hanyagsággal és gyávasággal gyanúsítható jágert, esetleg lecsukatja, vagy más módon megszégyeníti. A beosztásában semmiképpen sem tartja meg, az a legkevesebb, ha útilaput köt a talpára.

Paka – mint urasági alkalmazott – feltehetően a Zrínyiek birtokán él. Ki tudja, kinek a házában lakik. Van-e családja. Mindenképpen összeomlott az élete. Miért vállalja? Talán valami sokkal kedvezőbbért sokkal nyereségesebbért cserébe?

Nem biztos azonban, hogy önként vállalja. Még azt sem tudjuk, egyáltalán sejti-e, hogyan meséli el az eseményeket az uraknak Magliani.

Van ám itt egyéb is:

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”

Ravasz a mese. Magliani in medias res tudósít bennünket Zrínyi haláláról. Úgy meséli el, hogy szándékosan elhallgatja az állítólagos vadkantámadás néhány igen fontos momentumát. Pontosabban: olyan helyzetbe hozza saját magát, hogy ezeket el se kelljen mondania, hiszen nem látta, nem tudja, nem szemtanú.

Mi mindent hallgat el? Nézzük:

• Honnan került elő az állítólagos gyilkos vadkan?
• Hogyan, mi módon volt képes váratlanul rátámadni két tapasztalt vadászra? A vadkan nem csendes és nem észrevehetetlen. Vad csörtetéssel ront elő a sűrűből. Kizárt dolog, hogy ne vegyék észre.

Még ez se minden.

Ha volt elég helyük, miért nem ugrottak el a támadó vadállat útjából? A vadkan támadás közben nem különösebben fordulékony. Amúgy sem az.

Ha azonban nem volt elég hely, és a két férfi a vadkan támadása előtt egymás mögött haladt, vagy állt, felettébb nehéz elképzelni, hogyan is alakulhatott (volna) ki a Magliani meséjében vázolt helyzet. Próbáljuk csak rekonstruálni! Egyik kérdés a másikat fogja követni, és a dolog sehogy sem fog stimmelni.

Magliani nagyvonalúan úgy döntött, semmiféle magyarázatot nem fűz az elmondottakhoz, hiszen ő semmit nem is látott, ő akkor érkezett. Magyarázza meg Paka – ha tudja.

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, “elfut a disznó,”

Vegyük észre: ismét a szcenikus tudósít bennünket. Az általa előadottak nem a valóságot, hanem egy tragikomikus bohózat színpadképét adják. A szituáció tragikus hőse Zrínyi Miklós, Paka pedig a táncoskomikus. Az elbeszélés azonban érezhetően az intrikus önigazolása.

Nézzük még egyszer:

„hát Póka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó,”

Egy dolog teljesen bizonyos: amikor a többiek megérkeztek, már egyáltalán nem ez a kép fogadta őket. Hanem egészen más. Ezért (is) kellett a szcenikusnak felfestenie ezt a színpadképet. Mert esetleg a többiek számára a valóban látottak nem ilyen előzményekre engedtek következtetni.

Folytatása következik.