Fekete hóesés - LIV.

ÖTVENNEGYEDIK RÉSZ

A magyarországi török hódoltság történetével kapcsolatban a leggyakrabban hangoztatott közhely körülbelül így hangzik:

• A magyarországi királyi jövedelmek nem fedezték a végvárvonal fenntartásának költségeit.

Egyelőre hagyjuk ezt a kijelentést, ne firtassuk igazságtartalmát, arra később kerítsünk sort. Most nézzük távolabbról. Vegyük egyelőre azt gyorsan számba, mi mindenhez használják érvként, sőt mindent eldöntő érvként ezt a kijelentést:

(A felsorolás a teljesség igénye nélkül készült):

v     A maradék Magyarország kizárólag a Habsburg birodalom védelmében maradhatott fenn.

v     A török támadás feltartóztatásához hazánk erői elégtelenek voltak.

v     A török kiűzéséhez nem voltak meg a külső és belső feltételek.

Érdemes ezeket egyenként is megvizsgálni.

v     A maradék Magyarország kizárólag a Habsburg birodalom védelmében maradhatott fenn.

A gyakorlatban a helyzet inkább fordított volt: Ausztria maradhatott fenn Magyarország védelmében. A maradék Királyi Magyarország hadszíntérként védelmezte az osztrák Habsburgok törzsterületeit. Ennyi volt a jelentősége hazánknak, semmi több. Az a bürokrata kör, amelyről beszélünk, mindent el is követett érte, hogy a helyzet így is maradjon. Tőlük Magyarország még mindig ütközőállam lehetne az osztrák Habsburgok örökös tartományai és az Oszmán Birodalom között.

Tettek bármikor is komoly erőfeszítést azért, hogy az egykori Magyar Királyság török hódoltsági területéről az oszmán hódítókat eltávolítsák? Nem, sőt az ilyesféle erőfeszítéseket kimondottan akadályozták.

Ütközőállamnak tekintették a Magyar Királyságot, és a lehető legkevesebbet költötték rá.

Milyen mértékben maradt meg egyáltalán a magyar államiság?

Az, hogy az uralkodó egy brekkentést se tudott magyarul, önmagában még elhanyagolható lett volna, hiszen az állami élet és a közigazgatás nyelve a latin volt – legalábbis a korszak első felében.

A magyar államiság intézményrendszerének csak egy töredéke maradt meg, és az is kizárólag a rendiség keretében. Nem is kevés küzdelem árán.

A magyar államiság fogyatékos mivoltával a kortársak pontosan tisztában voltak.

Zrínyi Miklós egyik atyamestere, Pázmány Péter esztergomi érsek, aki ráadásul a hazai ellenreformáció irányítója lévén Bécsben is kellő tekintélyt élvezett, akinek királyhűsége megingathatatlan volt, és aki az osztrák állami vezető köröket minden magyarnál jobban ismerte, világosan látta Magyarország és a Habsburg adminisztráció viszonyának lényegét.

Kemény János írja Pázmányról Önéletrajzának 247. oldalán:

„Pázmány mondja vala egykor nála létemben ..átkozott ember volna, ki titeket arra késztetne, hogy töröktől elszakadjatok, ellene rugoldozzatok, . . . mert noha im látod, édes öcsém, nekünk elégséges hitelünk, tekéntetünk van mostan az mi kegyelmes keresztény császárunk előtt, de csak addig durál az az német nemzet előtt, miglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni, azontúl . . . mindjárt gallérunk alá pökik az német,”

Itt van egyébként a válasz egy korábbi kérdésünkre – mi volt a bizalmatlanság oka magyar oldalról.

Fogyatékos, voltaképpen alibi magyar államiság, ütközőállam. Ez volt Magyarország a Habsburg birodalom „védelmében”.

v     A török támadás feltartóztatásához hazánk erői elégtelenek voltak.

Hogy a Buda eleste utáni időkben ez már valóban így volt, nem vitatható. De nem is ez volt a kérdés. V. Károly őfelsége ígérete idején a főváros még nem volt török kézen. Magyarország korábban bő évszázadig tartóztatta fel az oszmánokat, lényegében egymaga. A legtöbb esetben úgy, hogy nem is sikerült mozgósítani az ország egész erejét. Így volt ez Hunyadi nándorfehérvári diadalának évében is. Buda eleste a kettős királyválasztás legsúlyosabb következménye volt.

A költő Zrínyi dédapja – a szigetvári hős – annak idején pontosan kifejtette – már Buda eleste után – hogy a török kiűzéséhez Magyarország és a Habsburg állam erői bőven elégségesek. A fentebb tárgyalt leobersdorfi csata Zrínyi álláspontját támasztotta alá.

A török kiűzésére azonban sokáig nem történt érdemleges erőfeszítés. Az előző század végén kirobbant hosszú, úgynevezett tizenötéves háború volt az első és sokáig egyetlen olyan fegyveres konfliktus, ahol ez egyáltalán felmerült. A háború kitöréséhez a magyar rendek komoly mértékben hozzájárultak, az első évek reményt keltettek, nemzeti összefogás alakult ki, sőt Erdély is csatlakozott a törökellenes koalícióhoz.

Van néhány analógia a hosszú háború, és az 1663-64-es török háború között. Annak idején is felégették a magyarok az eszéki hidat, akkor Pálffy Miklós vezetésével. Ez is bizonyítja, mennyire nem elszigetelt elképzelés volt Zrínyi Miklósnak a török kiűzésére irányuló terve; annak leglényegesebb elemeit már bő hatvan éve felvetették a legjobb magyar katonák.

A Zrínyi-féle – valójában évtizedek óta készen álló terv lényege az volt, hogy délen elzárják a csak tavasztól őszig akcióképes török főerő behatolási lehetőségét, a török várakat pedig ostromzár alá veszik. Igazából életrevalóbb elképzelés volt annál, ami a század végének nagy török háborújában végül is megtisztította az ország nagy részét az oszmán hódítóktól. Akkor Buda visszavételének presztízs szempontjai miatt (kétszer is megostromolták, a második sikerült) az ország középső részén véres harcok voltak, és a háborút a lakosság minden korábbinál jobban megsínylette.

A hosszú háborúban a terv nem válhatott valóra. A kezdeti sikereket súlyos kudarcok, melléfogások követték. A legnagyobb fiaskó a mezőkeresztesi vereség volt. Egy jóformán megnyert csata veszett el csúfosan közönséges fegyelmezetlenség és vezetői alkalmatlanság miatt.

A meddővé vált háborúnak véget kellett vetni. A magyar rendek azonban nem szűntek meg reménykedni a török kiűzésében, és újabb háborúra vártak.

v     A török kiűzéséhez nem voltak meg a külső és belső feltételek.

Ez a mai történettudomány tipikusan semmitmondó érvei közé tartozik. Az ilyesmit mindig a jelenből „vezetik le”. Alapeleme a már elcsépelt „szükségszerűség”. Logikája fordított: ami nem valósult meg, ahhoz nem is voltak meg a belső és külső feltételek. Ez ilyen egyszerű. Gumiérv, gyengébbek is könnyedén használhatják.

Miért nem voltak meg a szükséges belső és külső feltételek a török kiűzésére mondjuk a hódoltság kezdetén, a Mohács utáni esztendőkben? A Szapolyai János vezette magyar állam erre nyilvánvalóan alkalmatlan volt. És a Habsburgok?

V. Károly császár nem akarta.

Ezen kívül nehéz volna olyan „objektív” érveket találni, amelyek a korra illesztve valóban élnek.

És mi volt a helyzet 1663-64-ben?

Gyakran szokták azt állítani, hogy a Habsburgok állama nem állt készen arra, hogy a törökkel mérkőzzön.

Valóban nem?

A Habsburgok állama nemrég harminc éven át folytatott egy olyan háborút, ahol ellenségei közt szerepelt a protestáns német államok zöme, Dánia, Svédország és Franciaország.

Ennek fényében az állítás nevetséges.

Folytatása következik.