Hova tűnt szemed gyönyörű ragyogása?

Hova tűnt szemed gyönyörű ragyogása,

melytől a tavasz előbb bújt elő,

mert hitte, hogy örökké

vele marad ez a tomboló erő.

Kacagva ölelte a fákat,

mint rétet a suttogó szél,

s a rügyeket csókolva tudta,

hogy a sorsa ez, amiért él.

A szellő szárnyra kapta vágyunk,

s repítette tengereken át,

mert óceánnyi volt az érzés,

mi ifjú szívünkben kalapált.

A nap is aranyköntösébe bújt,

megérezve a nagy ünnepet,

szerelmed sose múló lázát,

a gyümölcsérlelő édes életet.

Velünk sírt az eső, ha bánat nyomta lelkünk,

és locsolta szomjas földjeink,

s mi ittuk az öröm könnyeit mohón,

táplálva, lüktető vágyaink.

Csordultig töltve is szomjasan

tudtuk, hogy múló a fájdalom,

hisz egymásnak vagyunk,

születtünk, és ez örök oltalom.

A jövő bástyái voltunk mi,

két hatalmas sziklaóriás,

amit csak az idő kezdhet ki,

de kívüle semmi más.

S e hatalmas érzelemben elbújva,

észvesztő sok örök ölelés,

eszünkbe sem jutott volna,

hogy jöhet szürkeség, feledés.

Egymásnak boldog holnapjai voltunk,

erőt adó gazdag, tartalmas mák,

hittük, hogy mi leszünk majd

soha nem haló, évezredes fák.

De bensőnket kikezdte valami,

mi a kérgen még nem látható,

csak benn a legmélyén a szívnek,

fájdalmas-csendet adó.

A korhadásnak pusztulás a vége,

de álltunk, még remélve a tavaszt,

bár eszünk tudta jól, hogy lehetetlen

mi elmúlt, visszahozni azt.

Hol van a tűz, mely úgy tombolt

még szerelmünk hajnalán,

s parázsként izzott ontva perzselő

melegét olyan sok éjszakán?

Ez a hamu lenne, kesernyés szürke por,

mit bús őszi szél repít százfelé szét?

Hova tűnt, szemedből az a gyönyörű ragyogás,

mikor szerelmünk még az egekig ért?