Jó pásztor-költő

Engedelmes bárányszókat
terelgetek verssorokba,
s vezetgetem szelíd nyájam
dombról völgybe, völgyből dombra.

Jóllakatom dús mezőkön,
felüdítem forrás mellett,
s pásztorbotom elűz tőlük
minden sötét veszedelmet.

Juhocskáim bővelkednek,
gömbölyödnek, gyapjuk szépül,
szavakból verssorrá híznak,
s verssé gyarapodnak végül.

De ha egy szó, egy válaszrím
tévutakon elcsatangol,
a kilencvenkilenc többit
az Istenre hagyva akkor

útra kelek megkeresni
szívem zegzugos ösvényén
az elveszett századik szót.
Ott lapul tán erdők mélyén:

öntudatlan énem alján;
vagy bozótos tartja fogva,
ahogy szívem is sok tüskés 

érzés tépi, marcangolja.

Vagy gödörbe esve sír-rí
gyámoltalan jószágocskám,
ahogy pokol-mélybe húzó
emlékek közt botladozván

esem én is múlt-verembe,
fekszem bénult-elhagyottan,
és vagyok eltévedt bárány
csillagtalan magányomban.

De Te, Uram, reám lelve
két karodban szép gyöngéden
hazaviszel, s meggyógyítasz
áldott jövőm reményében.

Ujjong a Föld: a fűszálak
puha selyme lesz ma párnám!
A Mennyben is örvendeznek:
megvan az elveszett bárány!

Én is mint jó pásztor-költő
elcsatangolt szóbárányom
megkeresem és ölemben
áthozom halálországon.

Hazaértünk! Vigadozzunk:
versem elkészült egészen!
Egy mosolyra, egy jó szóra
térj be hozzám, légy vendégem!