Kés, papír...

Kicsorbult, száradt vérben gyalázott penge,

haldokló napszín. Vajúdik kőbe fenve

lenge lángon fagyos husángnak teremtve...

"Nem sírt az átkozott, könnyeiben kacarászott..."

Szabadkozik a jámbor meztelenségét magyarázza,

letiport rongyain az idő DNS mintái nyomoknak

tetoválva még vallottak a büszke utókornak,

mielőtt valaki merő szívességből tűzbe vágta...

Földbe szúrva várt rég az áldozatra. A kéz,

néhai megalkotója, játszó gyermekének szánta.

Fapuskát faragni, lovagolva nádparipán, s lőni

vele bogáncsra, buga-főre,vagy nagy hasú tulipánra...

Mennyi szeretet, törődés, simogatás volt a nyélben!

Összecsukva már elfért az apró gyermek tenyérben

Várta, hogy dolgozhasson, örömmel serényen...

 a megsárgult papíron komor fekete tinta és pecsét:

"érthetetlenül értelmetlenül megölte a nejét"

Csordult vér tapadt, s alig néhány papírcafat

 könnycseppnyi hely maradt csak fehéren…