Kódolatlanul...

 Szoknom kell ezeket a szokatlan dimenziókat, megközelítéseket!Asszonyod kódolatlanul is része az Egésznek! Szeretettel olvastalak! kata

Szépek a képeid, de bevallom, nem értem a verset. 

Szép képek egy általad teremtett szűrőn: érzés, szépség villanások. Szép kísérlet. Néha ilyen is kell.

Nekem túl kódolt...:))) Az világos volt végig, hogy ez tulajdonképpen a szerelem, ill. a szerelmi aktus leírása, vagy  tévednék? De annyira bonyolult, hogy még Joe ízekre szedése után is érthetetlen részek vannak benne. Viszont kiemelném a szépséges szóösszetételeket - azok  nagyon tetszenek, csak hát a megértés...

Nem írtam volna véleményt, ha nem sajnálnám a szépség és értelem összhangját, ami itt hiányzik nekem.

Bocsánat...

Abban egyetértek Joe-val, hogy ez mindenképpen egy jó vers. Elsősorban azért, mert úgy beszél a szerelmi aktusról, ahogy még soha, senki őelőtte. Eredeti, kifejező, láttató, és mégis diszkréten mértéktartó megfogalmazása a majdnem megfogalmazhatatlannak. Amint már előző hozzászólásomban is írtam, szépek a képeid. A bajom a verssel csupán annyi – és ez lehet, hogy nem a szerző hibája, hanem az én fogyatékosságom – hogy nem mindenütt értem a költői eszközök kapcsolódását a tartalomhoz, többszöri elolvasásra sem. Már pedig fontos az, hogy a vers ne legyen rejtvény, akadálytalanul jusson el az üzenet az olvasóhoz.
A ma emberének nincs ideje, türelme arra, hogy kétszer – háromszor olvasson el egy verset, mire megérti.  Ha első olvasatra nem fogja meg az alkotás, akkor gyorsan továbblapoz. Márpedig éppen az a célunk, hogy a lírára, az olvasás esztétikai élményére kapassuk a verstől eltávolodott, de szépségre, katarzisra éhes embereket. Persze, ha megtalálja egy versben mindezt az élményt, akkor szívesen vissza fog térni rá, és akkor már elolvassa újból és újból, De azt már nem az értelmezés gyötrelmében teszi, hanem azért, mert élvezi.
 
Ez a baj a mai divatos posztmodern líra (líra?) legtöbb versével, hogy az eredetiségre való törekvésben átesik a Pegazzus túloldalára, és már nem is törekszik az értelmezhetőségre, hanem elmegy a rejtvény irányába. Profi kódfejtő legyen a talpán, aki első olvasatra megérti. A posztmodern szerző nem üzenni akar, hanem megdöbbenteni, sokkolni. Sokan úgy vélik, hogy ha az alkotás minél megközelíthetetlenebb, titokzatosabb, annál magasabb művészi értéket képvisel. Az alkotó bizonyára annyira zseniális, hogy nemcsak az olvasó nem érti, de már a többi alkotó, sőt, talán már ő maga sem. Az olyan ködösen megfogalmazott művet aztán meg lehet filozofálni, bármit bele lehet magyarázni, és sokan elfogadják, hogy éppen ettől jó. A Barna verse nem ez az eset, és ezt hangsúlyozom, de a magam részéről óvnám őt, hogy elmenjen abba az irányba.

Nézzük részletesen.  
 

„Távol az ostoba világ minden zajától

kizökkent idő szurok-sötétjében,

szeplőben fogantatás.  Pallót varázsló

lélek. Asszony, pendely-fehérben ébren.”

Ez eddig nagyon szép. Mindenki számára világos, hogy miért van egy asszony „pendely-fehérben” amikor nem alszik. Még a „szellőtakaró vállán” is érthető, de hogy miért „sírva karikázó”, az számomra már nem világos. A kéményre is van fantáziám, de hogy az miért világpárlatú, azt szintén nem értem. A „virágszáj tátika-élmény”-hez nem kell magyarázat, nagyon szép érzéki kép. 

„Illatos aranymozsárban dohogó len paripák…” Ezen sokan gondolkoztam. A mozsarat és a dohogó paripát még csak érteni vélem, bár igen bizarr összekapcsolása a paripának a mozsárral. Hiszen a mozsárhoz képiségben a mozsárütő illik (úgy, mint a haranghoz a nyelve), a paripához pedig a versenypálya, a lovarda, a karám, vagy uram bocsá’ a cirkuszi porond. További kérdésem, hogy miért illatos és arany a mozsár? Jó, talán a varázslat kedvéért álmodhatjuk annak. De mi az, hogy len paripa? A lenfonál az lehet fehér, vagy szőke, a lenvirág kék, nem hiszem, hogy bármelyik lehetőség a ló színére való utalás lenne, éppúgy, amint a vékonyszárú gyönge len is nehezen egyeztethető a dohogó paripa fizikai megjelenésével. A költő bizonyára tudja, miért használta ezt a képet, de szeretném én, az olvasó is tudni

„Selyemhorzsolás a tenyeremen nyakszirtpihéd.” Érthető, szép és kifejező. A hetedik bőrödön már gondolkodnom kellett, de végül is érteni vélem, és elfogadom. Arra gondolok, hogy a pőreség fokának a kifejezésére használja a szerző.

A „Kavargó kráterben mélykék a szemed” képe nem annyira tetszik, mert a kavargó kráter az izzó lávát jelenti számomra, átvitt értelemben pedig a vérben forgó szemekre gondolok, ami lerombolja az illúziót. Talán az eget tükröző mélykék tengerszemek kifejezés jobban illett volna a szövegösszefüggésbe – hogy már a hegyvidéken maradjunk. 

Az Örvénytengerbe-zuhanást így, kötőjellel írnám.

A vers utolsó sora remek zárás szerintem, bár az értelmezésén szintén el lehet gondolkodni – és itt most látszólag ellent kell mondanom önmagamnak – csattanóként épp azért jó. Hiszen ki tudja megmagyarázni a szerelmi katarzist? 

Végezetül mégegyszer hangsúlyozom, nagyon sok szépséget találtam ebben a versben akadékoskodásom ellenére is.