Kacagva messze szállt a nyár

Kacagva messze szállt a nyár,

helyére hűvös költözött,

mélyült a bánat árka már,

fakóvá, bússá vált a táj,

az évszak gyászba öltözött.

Siratva sorsát állt az ősz,

vágyait vad szél fújta szét,

fentről egy tündér látta őt,

hatalmas, színes szárnya nőtt,

s csodákat tenni útra kélt.

Szánta az árvát már nagyon,

szárnytollán, lángló’színt hozott,

aranyport szórt rá gazdagon,

ünneppé vált az alkalom,

sötétbe napfényt így lopott.

Pompába bújva állt az ősz,

szőlőfürtmézbe mámorult,

s a nyár, a csalfa látta őt,

egy pillanatra nagyra nőtt,

s indiánfénye ráborult.