Kegyelem

A széles út aranyporában újra csak
mocsokba léptem én, s beszennyezett belül.
Kifényesíthetem cipőm, s ezenfelül
le is Cserélhetem, de szívem úgy maradt.

Ragaszkodó a folt, agyamba égve fáj,
egész-belém tapad kimoshatatlanul.
A könnyem árja sós folyam, s hiába hull –
kevés a lelkemet Fehérre mosni már.

De bár talán ma két pacsirtatrilla közt
e gondolatnyi csönd-fuvallat épp elég,
hogy elröpítse ím, a szívemet Feléd,

s szelíd tekinteted tavába megfüröszd,
Uram. Bocsánatod naponta szomjazom…
Kegyelmed élet és szerelmed oltalom.