Ki hitte volna

Ki hitte volna egykor azt, hogy

gyenge ágam majd az égig ér,

s megvívva annyi kétes harcot,

ég kegyelme végig elkísér.

Elejtett magból lettem hajtás,

mely gazdátlan árva földre hullt,

nehéz volt tám nélkül a tartás,

de élni a vágyam nem csitult.

Akartam! Küzdöttem a széllel,

gyökérből jövőmet szőttem én,

neveltem ágaim erénnyel,

s átölelt ezernyi szép remény.

Támaszom föld alatt is rágták,

kikezdte kérgem a nagy hideg,

volt, hogy a pusztulásom várták,

de kaptam a sorstól vashitet.

Tudtam, hogy mivégre születtem,

hisz hasztalant nem teremt az Úr,

kivárni mindig volt türelmem,

az ég sem ok nélkül kék-azúr.

Megnőttem! Magasra és nagyra,

madárdal színezi napjaim,

s fészeklágy, szélselyem éjszaka,

ringat el ébenszín karjain.

Lombruhám örökzöld oltalom,

mindenki sátra és hűs hona;

ki hitte volna, hogy szép dalom,

szíveknek lesz majd az otthona?