Kifosztott nemzedék
Naponta hálát adok,
Hogy én is
Közétek tartozok.
Mindenből mindig
A legkevesebb;
Nem voltunk ifjak,
Nem leszünk öregek.
Bár van temérdek Hit,
Meg ráció
Ez egy elátkozott
Generáció.
Kiváltság nélkül,
Munkában nyakig,
Másutt a pénz,
Nálunk Isten lakik.
Régen túl ifjak voltunk,
Ma túl vének;
Mindig más nemzedékről szólt
Az ének.
Volt szocialista,
S polgári
Szüret;
S mi?
Nemzedéknyi kiváltságszünet.
Mindenből mindig
A legkevesebb;
Nem voltunk ifjak,
Nem leszünk öregek.
Hálát adok, hogy nem később születtem,
S nem hamarabb;
Itt Nálatok sosem volt
Jobb csapat.
Kiváltság nélkül,
Munkában örökké;
Arcunk sápadt –
Piruljon másoké.
Fogy az idő,
Vénülnek a napok;
Fáradt a Múlt,
A Jövő csavarog.
Mindenből mindig
A legkevesebb;
Nem voltunk ifjak,
Nem leszünk öregek.
Munkában élünk,
Munkában halunk;
És él az ország,
Amíg dolgozunk.
Állj meg óra!
Nyugdíj? Nem lesz soha!
Magunk készítünk majd fejfát
Magunknak,
S magunk emelünk sírt maguk felett,
Amíg az ifjak gyülevész hada
Külföldön pucol illemhelyeket.
Mi, lúzer nemzedék,
Vihog rajtunk az ég,
Lelkünkben mégis táncot jár
A hetyke büszkeség.
Mindenből mindig
A legkevesebb;
Nem voltunk ifjak,
Nem leszünk öregek.
Kiváltság nélkül,
Felnőtt öntudattal;
A zseb-erkölcs nem köztünk válogat,
Nem fogja kezünk kelet,
Se nyugat.
Fáradtak vagyunk ezer évig élni,
Vállunkon hordani
Múltat,
Jövőt;
De mit mondunk
Isten színe előtt?
Minket sem tanított meg senki sem,
De éreztük…
Mi éreztük a dombok hajlatában,
A síkság végtelenjében
A Múltat;
Ősök szavát,
Imáját,
Énekét,
És hálásak voltunk,
Hogy magyarrá formált minket az ég.
Mindenből mindig
A legkevesebb;
Nem voltunk ifjak,
Nem leszünk öregek.
Mi sem tanultuk,
Csak birtokba vettük,
A szent csodát,
De most kinek?
Hogyan adjuk tovább?
Minden üres lett,
Csak a pénz rikácsol,
S az Idő nekünk
Fakoporsót ácsol.
Mindenből mindig
A legkevesebb;
Nem voltunk ifjak,
Nem leszünk öregek.
Most pénz zörög,
A süketség csörög,
Az égből is kapzsiság csöpörög.
A világ szeme bandzsa;
Mű-Parnasszuson pózol a halandzsa,
Minden sivár,
Csak egyedül mi érzünk
Valamit;
Hogy még talál mindenek ellenére
Még valahol él,
Létezik
A Hit.
Naponta hálát adok,
Hogy én is
Közétek tartozok.
Ha kiváltságos lennék valaha,
Tüstént leégne arcomról a bőr.
Mindenből mindig
A legkevesebb;
Nem voltunk ifjak,
Nem leszünk öregek.
Elég idősek vagyunk már mi ahhoz,
Hogy legyen bennünk
Erő,
Akarat,
A végső percig
Állni a sarat.
Kiváltság nélkül
Férfias-szerényen,
Itt maradunk embernek
És Magyarnak.
Emelt fővel
Ezer vagy néhány évet…
Mi tudjuk már,
Hogy
Helytállás az Élet.
Hozzászólások
hubart
2015, május 14 - 07:24
Permalink
Nagyszerű vers, és mennyire
Nagyszerű vers, és mennyire igaz minden szava! A refrén külön ráerősít a mondanivalóra. Gratulálok, Laci!
Most azon gondolkodom, hogy vajon volt-e felhőtlen korszak, elégedett generáció ha nem is a mi, de legalább a szüleink, vagy a nagysztüleink emlékezetében? És az a korszak, amit "boldog békeidőnek" szokás emlegetni, tényleg annyira boldog volt, vagy csak rárakódott a romantika méze-máza? Bánkódni múlton, jelenen sokáig nem szabad, arra nincs idő, mert a jövőért mi vagyunk a felelősek, még akkor is, ha már nem érjük meg... Attól tartok, nem csak rajtunk múlik.
lnpeters
2015, május 14 - 13:07
Permalink
Így van! De amit kell, azt
Így van! De amit kell, azt megtesszük, Feri! Egyébként minden korábbi generáció biztosabb lábakon állt, a háborúk ellenére is. Nekünk múltunk-jelenünk-egyik lábunk-másik lábunk mind külön dimenzióban.
Köszönöm, Feri!
Pete László Miklós (L. N. Peters)
Sztancsik Éva
2015, május 15 - 22:04
Permalink
Nagyon sok dologban
Nagyon sok dologban egyetértek, ami versed mondanivalóját illeti. Csak bólogatni és hümmögni tudok a legtöbb helyen. S...hogy elégedett volt-e igazából valaha az ember, egyes embercsoport? Talán sosem. (Valószínűleg így is van ez rendjén.) De ha megtalálta önmagában és önmaga közvetlen környezetében azt a csöpp békét, szeretetet, túlélési képességet és hajlamot a tettre, akkor...könnyebben mentek a "sors-lépések". Nos, úgy vélem, ebből a szempontból többet tudhattak őseink, hiába voltak néhol kevésbé iskolázottak. Manapság (mintha inkább) törtető, szenvtelen, könyv-és tételokos duhajkodás folyna, mellőzve az érzelmi értékeket. Elnézést a hosszú monológért, de még ettől is sokkal több gondolat futott át agyamon...majd legközelebb szóba-hozom. :) Üdv. Éva
lnpeters
2015, május 15 - 22:26
Permalink
Egyáltalán nem írtál hosszú
Egyáltalán nem írtál hosszú monológot, és igazad van, Éva. Elrohant mellettünk az idő, és nem tudunk mit kezdeni az egymásnak ellentmondó elvárásokkal. Mi még valamit érzünk, még valamit megéltünk, valahol még tudunk viszonyítani.
Sajnálom a fiatalokat, a többségük sose tanulta, nem is érzi. Azt hiszik, semmi sincs a pénzen és a fogyasztáson kívül, és lelkesen rohannak a kanonizált boldogtalanságba.
Elképesztően kifordult, embertelen civilizációban élünk. Szinte kötelező az állandó elégedetlenség, ami sehová sem vezet.
Pete László Miklós (L. N. Peters)
Bieber Mária
2015, május 18 - 22:22
Permalink
Nagyon köszönöm, hogy
Nagyon köszönöm, hogy olvashattam ezt az eszmefuttatást. Évához hasonlóan bólogatva és hümmögve olvastam végig. Nagy-nagy igazságok vannak ebben a versben, és nagy a felelősségünk. De többet tenni sem a fiatalokért, sem önmagunkért nem tehetünk, csak annyit, amennyi a részünk. Az persze nem kevés! A többit pedig éppen a hitbe fogódzva lehet Istenre bízni.
Tanítványaim vannak nekem is, és van már annyi idő a hátam mögött, hogy látok életsorsokat kibontakozni, s láttam tragédiában bevégezni is. Ha ezen a reménytelenségen, kilátástalanságon nem tudtam volna és nem akarnék naponta túllépve Istenre hagyatkozni, rég abba kellett volna hagynom a tanítást is, mást is.
Hálát adni van miért nagyon!
Bieber Mária
(Hespera)