Kígyóvonal 3.

                                                                                            *

   A játék, nos, a játék nagyon hiányzott az életéből. Minden percét a ház dolgainak kellett szentelnie, mindig találtak számára valami neki való munkát. Az egyik délelőtt mégis belefeledkezett a hancúrozásba. Nyár vége felé járt az idő, s az iskola almafáin érett már az alma. Gondolták társaival, hogy meg kellene kóstolni a termést. Felmásztak a fára, de nemcsak ettek a fa gyümölcséből:a leveleket is megcibálták, az ágakat is megtördelték.

   - Mit csináltatok ti, pernahajderek? – vette észre a tanítónő a garázdálkodást.

      A társai őt vádolták be, s a tanító néni, büntetésként, akkora pofont sózott oda neki, hogy későbbi életében, idős tanárkorában is visszaemlékezett rá.

      Az őszi munkálatok befejeződtek, beköszöntött a tél, nagyon sok hóval és erős hideggel. Kálmán ruházata annyira hiányos, szegényes volt, hogy a nővére szandáljában ment az iskolába. Körülményes volt az indulása, s az osztályban már folyt a tanítás, mikor belépett. Hatalmas kacagás fogadta, s szégyenkezve foglalta el helyét a padban. Szünetben egyik kis osztálytársnője közeledett hozzá, és látható együttérzéssel vigasztalgatta:

    - Ne törődj velük, a te ismereteid értékesebbek, mint az övék összesen.

   Ezek a gyöngéd szavak most nagyon jól estek neki, érezte máskor is, hogy ez a leány másképpen viselkedik vele, mint másokkal. Ilona volt a kis osztálytárs, őt is Egressnek hívták, és okos, értelmes gyermek volt. s ugyanolyan jól tanult, mint Kálmán. Nem tudták akkor még, hogy tiszta, szép vonzalmat éreznek egymás iránt. Az érzés sokáig, nagyon sokáig elkísérte, késői öregkorában is meleg szívvel emlékezett rá.

   Már negyedik osztályosok voltak, az utolsó tavasz köszöntött rájuk, amit az iskolában töltöttek. Az évzáró ünnepségre Anya új vászonnadrágot, hozzá mellénykét varrt neki. Boldogan ment az ünnepségre, s csak fokozódott az öröme, amikor a sok ember, és a szülei előtt a tanító néni megdicsérte, mint az iskola legjobb tanulóját.

    Az ünnepi örömhangulat nem tartott sokáig. Kálmán közölte szüleivel, hogy ő szeretne továbbtanulni.

   – Édesapám, én nem szeretném megszakítani a tanulást. Óvölgyén akarom folytatni!

   – Én, fiam, arról hallani sem akarok, hasznodat kel vennünk itthon, s ha megöregszünk, te leszel a gondozónk.      – Nem feledkezek én meg úgysem magukról, talán úgy még inkább segíthetek majd.

   – Ne folytassuk, fiam, én döntöttem, te meg ahhoz tartsd magad! Anyagi lehetőségeink sincsenek hozzá.

   Kálmán agyon elkeseredett, de nem adta fel. Tovább bizonygatta Apának, hogy márpedig neki tanulnia kell. Még azzal is megfenyegette, hogy kárt tesz magában, ha megvonják tőle a továbbtanulás lehetőségét.

   Mit adott az Isten: az egyik nap Apa összetalálkozott egyik osztálytársa édesapjával, aki próbálta meggyőzni  Kálmán  igazáról.

    -László bátyám, ne tegye tönkre a fia életét, ő tanulni vágyik, és tanulnia kell, hiszen ő volt az iskolánk legjobb tanulója. Látja, én is beírattam a fiamat, pedig bizony gyengébb, mint Kálmán.

   Apa elgondolkozott ezen, és mikor hazaért, megörvendeztette a fiát:

   - Kálmán, holnap bemegyünk a városba, s beiratkozunk az iskolába.

   Kálmán örömét szavakkal lehetetlen leírni.

    A beiratkozás megtörtént. Apát tájékoztatták, hogy mi mindennel kell hozzájárulnia az iskola fenntartásához: a bentlakásban csak úgy kaphat helyet, ha ágyat, ágyneműt biztosítanak, s a kosztozáshoz különböző termékekkel járulnak hozzá.  Ezt az otthoniak nem tudták vállalni. Egyik nővére Óvölgyén volt férjnél, kint laktak valahol a város szélén. Velük egyezett meg Apa, hogy szállást és kosztot adnak a fiának, s ők otthonról támogatják az élelmezését.

   Így kezdhette el Kálmán tanulmányait az óvölgyi középiskolában.

                                                                                            *