Kígyóvonal 4

                                                *

       Korán kelt, mert félórára is szükség volt, hogy beérjen a tanítás kezdésére. Az iskolában jól érezte magát. Igyekezett pótolni azt, amit falusi iskolájában nem kapott meg, pedig jó tanító nénije volt. Béla bácsi, aki osztályfőnökként vezette az osztályt, hamar észrevette, hogy Kálmán törekvő, szorgalmas gyermek, és támogatta a fejlődését. Úgy gondolta, hogy leginkább azzal segíthet neki, ha becsalogatja a könyvtárba – ő volt az iskola könyvtárosa.

    –Kálmán, órák után gyere be hozzám, a könyvtárba, egy kicsit elbeszélgetünk.   

    Nyugtalan lett, vajon miért hívja Béla bácsi.

    – Szeretsz olvasni, fiam? Járt már a kezedben könyv?

    – A könyvet szeretem, de a Szent Biblián kívül semmi egyebet nem olvastam.

   – Akarod pótolni? – kérdezte Béla Bácsi. Tudnál segíteni nekem itt a könyvtárban, s mellette olvashatsz, amennyit akarsz.

    Örvendett az ajánlatnak, és lelkesen fogott hozzá, hogy meghódítsa a várat, amelyet a könyvtár jelentett számára. Először képeskönyveket ajánlott neki Béla bácsi, s azokat nagyon szerette is, de következtek finom, érdekes történeteikkel a magyar írók: A két koldusdiákot többször is elolvasta, de Jókai meg Móricz írásai is kedvencei közé tartoztak. A csend virágai között jól érezte magát.  Közeledett karácsony, a szorgos készülődés napjait élték.

     Abban az időben az ünnep nem volt ünnep, ugyanúgy dolgoztak a vallási ünnepek alatt is, mint a hétköznapokon. Úgyhogy Kálmán nem tudott hazamenni, ahol gyönyörű karácsonyéjszakákat töltött, zengett az egész falu, a barátaival ők is megkántálták a rokonokat, ismerősöket. Most mindez elmaradt. Vacsoráztak, lefeküdtek, és Kálmánra ráborult a nyomasztó csöndes-sötét éjszaka. Kisírta magát, és elaludt. Reggel szomorúan ébredt, de lassan magához tért, elővette a könyveit, és olvasott. Másnap iskolába kellett menni, az ünnep nem érdekelte a vezetőket. Két óra körül érkezett haza. Délután nem sok dolga akadt, csak a könyveivel volt elfoglalva. Estefelé  tüzet akart rakni, de sok-sok próbálkozásra sem sikerült. Vette a petróleumos edényt, s öntött belőle a kályhába. Hatalmas láng csapott ki a kályha szájából. A lobbanásra erős idegességgel ugrott be a sógora, kapta a piszkafát, és darabokra törte a hátán. Ilyen kemény fenyítést nemcsak Kálmán kapott tőle, másoknak is sikerült részesedni belőle.

   Az iskolában minden jól alakult, szorgalma biztosíték volt arra, hogy a jó tanulók közé tornászza fel magát. A tavasz kellemes, szép napokat hozott, s ebben a napos hangulatban vidáman teltek a napok. Otthon azonban kevésbé örvendezhetett, mert úgy tűnt, hogy valami nincs rendben; lehangoltság, feszültség nyomasztó hangulata lengte be az egész házat. Mély hallgatás szorongott kint is,

bent is; senki senkivel nem beszélt. Csak néhány mondatot lesett el a felnőttek beszélgetéséből.

 – Jártak itt a nyomozók?

 – Nem, egyelőre nem volt senki. Sanyi se nézett még erre. – Nem is baj, egyelőre ne keverjük be őt is.

    A háziak ajkáról lopta el ezt a rövid szócserét. Később megtudta a részleteket is. Sanyi bátyja tímár mester volt. Megegyezett a sógorral, hogy együtt, sötét titokban bőröket csereznek, készítenek ki, hogy a nehéz anyagi helyzetükön valamit segítsenek. De hát igencsak ráfizettek, mert lefülelték őket, a sógor három hónapi börtönbüntetést kapott. A tavasz hátralévő részét együtt töltötte Juliska nénjével, s aztán elkövetkezett a nem várt vakáció: a kapálás, az aratás, mint máskor.

   A hatodik osztályos tanévet már az iskola bentlakásában kezdhette. Önfenntartóként működött, ezért mindenféle termékkel, ággyal, ágyneművel kellett támogatni az intézményt. Megvásárolták azt a vaságyat, amelyen aztán később Gyuri bátyja aludta álmait.

  Én meg itt elég hosszú időre megszakítottam a történet fonalát. Hallgattam, gondolkoztam, töprengtem: érdemes-e tovább folytatni kis hősömnek élettörténetét. Vele is tanácskoztam, kikértem a véleményét, s arra biztatott, hogy írjam csak, meséljem tovább, hogyan alakult az  élete.

     Az új tanév könnyebbnek ígérkezett az előzőnél. A tanulással nem voltak gondjai, lelkesen végezte a munkáját. A bentlakás, a régi kollégium hagyományait volt nehezebb átvenni, megszokni. Különösen az volt új, hogy minden reggel már hat órakor megszólalt az ébresztő csengő hangja: kelni, mosakodni kellett, rendet teremteni a hálószobában, mert félóra múlva a felügyelő meg az apparitor ellenőrizte, hogyan teljesítették reggeli programjukat. A cipőknek is fényleniük kellett, mert ha nem, az büntetéssel járt. Ezután szépen, rendben felvonultak a főépületbe az egyórás, csendes osztályterembe, és nyolc órakor elkezdődött a tanítás.  

      Az órákon, odafigyelt, mert tudta, hogy neki még sok behozni valója van, szeretett volna az élen felsorakozó jó tanulók közé tartozni. Nem is kellett sokáig várnia erre, mert rövidesen osztálytársai is fölnéztek rá.

  A délelőtti órák befejeztével levonultak az étkezdébe. Jól esett az ebéd, a délelőtt folyamán semmivel nem tudta enyhíteni az étvágyát. Az ebédnél is be kellett tartani a régebbi szokásokat. Volt egy asztalfőnök, természetesen a véndiákok közül. A fikáknak az asztal végén volt a helyük. A menü nem volt túl változatos és étvágycsináló: híg levessel és prézlis makarónival látták el őket leggyakrabban. Ezeknek majd idősebb korában is ott érezte szájában az ízét. A finoman cukrozott fánkot nagyon szerette, mert az otthoni ízekre emlékeztette.

   A délutánok négy óráig szabadok voltak, ki lehetett menni a városba, de csak felügyelői engedéllyel. Az már büntetés volt, ha a felügyelő valamilyen oknál fogva nem írta alá az engedélyt. Négy órakor rendszeresen kezdetét vette a szilencium. Kálmán és hatodikos társai egy terembe kerültek a végzősökkel, ők ellenőrizték, hogyan végezték el feladatukat, ha valamelyiküknél mulasztást tapasztaltak, annak tovább kellett maradnia, s ha úgy találták, hogy nem tudta megoldani a feladatot, annak segítettek. Katonásan kezelték őket. A szilencium végeztével sorba álltak, és nótaszóval vonultak le idősebb társaik hálószobájába; a takarítás, rendcsinálás, téli időben a tűzrakás is, az ő feladatuk volt. Ha végeztek, énekszóval búcsúztak, és mehettek a saját szobájukba. Elvégezték maguknál is az esti programot, és lefeküdtek. Az éjszakájuk nem volt igazán csendes és nyugalmas. Az volt a szokás, hogy aki esetleg hamar elaludt, azt meghúzták, ami abból állt, hogy égő gyufaszálat tartottak a lábujjaira, és csillagot rúgattak vele.Kálmánnak újdonság volt, hogy minden hétvégén tisztasági fürdésre mentek le az alagsorba.

                             folytatom         *