Kígyóvonal 5.

             Hazaérkezett. Június második fele kezdődött, eső alig esett, a nap egyre obban         perzselt, a rétek elveszítették üde zöldjüket, a hőség rátelepedett a kapások vállára.

   Kálmánnak egyetlen pihenőnapot sem adtak, máris csatlakoznia kellett a kapálókhoz. Hat-hét ember sorakozott egymás mellett, őt a sor közepére állították, jobbról is, balról is kapta a jó tanácsokat. Körül kellett kapálni a kukoricaszár földjét, a tövét kigyomlálni a gaztól, s a földet úgy otthagyni, hogy a következő kapáláskor, amikor fel kellett tölteni a növény tövét, legyen elég földje. A gyomlálást gyakran elkerülte, ráhúzta a földet a gazra, hogy ne vegyék észre.

   A kapások közül gyakran sokan elmaradtak más teendők miatt, ilyenkor csak rá meg Ági nénjére maradt a kapálás. S ez elég gyakran megtörtént. Reggel már korán beálltak ketten a táblába, hogy a friss levegőn eredményesebben végezhessék a munkát. Hosszú napok teltek már el. Kálmánnak kezdett fogyni az ereje, kitartása, mind nehezebbnek és nehezebbnek érezte a munkát. Fájt a dereka, az izmai megfeszültek. Hirtelen letérdelt, és úgy kezdett csápolni a kapájával.

  – Mit csinálsz, te Kálmán, nem szégyelled magad? Mit szólnak, akik látnak?

   – Pihenni akarok, nem tudom folytatni.

   Ági nővére nevetni kezdett. 

   – Ilyesmit is csak tőled lehet látni. Kezdem érteni, miért kedvesebb neked a tanulás, szabadulni akarsz, s kimászni a szegény  emberek  szakadékából.

   – S ezért mindent meg is teszek!

    Este, amikor már mind együtt voltak, Ági nevetgélve mondta el, mihez folyamodott az öccse, hogy enyhítse a fáradtságát. Sajnálták is egy kicsit, de a munkát folytatni kellett. A második kapálást, a feltöltést is befejezték, de rögtön ott volt nyakukon az aratás. Kálmán ezt könnyebben viselte, talán szerette is, olyan ünnepélyesnek érezte ezt a munkálatot. Az ő feladata a vízhordás volt. Többször is elment naponta a forráshoz, és friss vízzel pótolta az aratók verejtékét. Néha az is megtörtént, hogy őzike ugrott elő a tisztáson, s ő megfeledkezve, utána vetette magát. Csak amikor végleg eltűnt a szeme elől, fordult meg, hogy visszataláljon a forráshoz. De a korsóját nem találta sehol. Víz nélkül tért vissza. Nagyon megszidták, mert a víz már hiányzott nekik. Szájuk kiszáradt a melegtől, folyt róluk a veríték, de dolgoztak kitartóan.

    –Hová kóborogtál el? Mi vártuk a vizet, s most is üres korsóval érkeztél vissza.

    – Egy nagyon szép, fiatal őzike csalogatott maga után, én követtem, amíg csak el nem tűnt előlem. Kezébe adtak egy másik edényt, s visszaindítottá a forráshoz. Szó nélkül ment, igyekezett, hogy minél hamarabb érjen vissza, le nem tette korsóját, nehogy az is eltűnjön. Mire visszatalált, már dél volt, megebédeltek, kevéskét pihentek, s aztán folytatták.

    – Látod, fiam, ez a búzatábla mennyire gazos? Nehezíti a kaszálást. Úgy gondolom, segíteni tudnál, ha a vastagszárú burjánokat kiszeded a búza közül.

 Egy darabig végezte is, de hamar ráunt, szabadulni szeretett volna, de már nem lehetett.  Olyan eredményesen dolgozott, hogy Apa megdicsérte.

   –Sokat segítettél nekünk, fiam, ügyes, szorgalmas gyermekem vagy nekem, s hiszem,

hogy ezzel a szorgalommal, kitartó munkával       boldogulni fogsz az életben.

    Befejezték az aratást. Keveset pihentek, hagyták, hogy a keresztekben száradjanak, és két-három hét után kezdődött a búzahordás: szérűkre gyűjtötték a csépelni valót. Ez közös munka volt, rokonok, szomszédok fogtak össze, visszaadva a tartozást. Ez a kalákás összefogás  kedvére volt Kálmánnak. A megrakott szekér után ballagva, le-leszakított egy-egy éredező piros szilvát az út menti fákról.

    Kissé szomorú dolog, hogy annyi nehéz és eredményes munka után, az                  emberknemvártáka cséplést.  A kötelező beadás annyira sújtotta a                                   parasztokat,    hogy miután azt leszámolták tőlük, csak az üres zsákjaikkal mehettek haza. Kulák, közép- és szegényparaszt egyformán szenvedett. Csodálatos volt azért a nyár a falvak életében. Reményekkel, nagy tervekkel vonultak ki tavasszal a mezőre, élvezettel végezték munkájukat, és ősszel elégedetten vették számba az egész nyár munkájának eredményét.  Eljött az ősz. Kálmán nyugtalankodott a pótvizsgája miatt. A nyara annyira foglalt volt, hogy matematikával nem volt ideje foglalkozni.

    Elégedetten vette tudomásul, hogy a sikeres vizsga után, már hetedik osztályos lesz.                                 

                                                                                  *

                                           folytatom