Madártej

Tükörfény a házunk falán –
angyalt játszott ott a gyermek,
egy pillanat volt csak talán,
de öröm a kis embernek.

Mint a színes papírsárkány,
amit a szél vitt el egykor,
s mint macskától fürge sármány,
úgy hessent el a gyermekkor.

Olyan gyakran eszembe jut
az a régi letűnt korszak,
hozzá vissza nem vezet út,
de emléket hord a porszag:

A kapuban tere-fere,
s jött a falu pókos lova,
ha a szódás társzekere
nyikorgott az úton tova.

Ringó akáclombok alatt
állt a meghitt, kicsi házunk,
mindig kikerült a falat,
s nem éreztem azt, hogy fázunk.

Szűkös volt a világ, bizony,
de pótolta a szeretet,
boldog szülő - gyerek viszony
jelentette a keretet.

Édességre csorgott nyálunk?
– termett a fán fanyar alma.
Durva szalmazsákon  háltunk,
zizzent, és szúrt a rozsszalma.

De hittük, az Úr kitűntet,
és figyelme, az a kapott
beragyogja életünket:
becsültük  a vasárnapot.

Olykor csirkét rántott anyám,
tápos tyúkot sosem vágott,
mi keltettük, vagy a tanyán
látta meg a napvilágot.

Nálunk emlős volt a madár,
hiszen édes tejet adott,
vaníliás jó illatár
nyomta el a konyhaszagot.

Árnyék ül a házunk falán,
borult az ég, eső csorog,
ki sem derül többé talán:
egy könnycseppet elmorzsolok.