Még nem engedheted...

Fáradtabb lett hangod,
és mégsem lemondó,
míg csordul ajkadról...
nem vérzi panaszszó.
Lassabb már a lépted,
gyakran húzod lábad`,
elfordulok, ne lásd,
szemem könnybe lábad -
mert szégyellem magam...
Te vagy az erősebb,
sejted, milyen nehéz,
mennyire mély a seb,
amit vájt az élet
igaztalan karma -
sajgásával akar
kétségbe űzni ma.

Mély nyugalom csillog
szemed égkék tükrén...
nem adod fel...súgom
- csak magamnak - büszkén.
Bár sikolt a kérdés -
korbácsolja bánat,
mégsem szakadhat ki -
aláz a sajnálat:
- Anyám, hogyan bírod
mindennapi terhed?
Még nem engedheted,
mi vigyük helyetted?
Úgy éltet a remény,
ha tudod emelni
két karod, s kenyered
önmagadnak szelni.

Lopva pihensz kicsit,
mikor más nem látja,
s akkor átszakadhat
könnyeidnek gátja.
Tolakszik a kétség
- vad szörnye beléd mar -,
minden hited`, erőd`
elsöpörni hamar.
A reszketeg reményt
sötétségbe rántja -
bilincsként szorítja
acél körmű pántja.
Érzed, nem adhatod
- újra nő a hajad -,
imádkozol csendben,
őrzöd békéd, magad.