Mesterek

Nagyapám, egy szilágysági 
kis faluban kovács volt,
lovat patkolt, kocsit vasalt, 
állandóan kopácsolt.
Estefelé elfáradt már, 
s leülve egy fapadra,
a kertbéli vén diófán 
harkály dobját hallgatta.

- Nyughass öreg - rikkantott rá - 
doboltál már eleget,
felriasztod a szomszédban 
elpilledő gyereket.
Megválaszolt ám a harkály: 
- Mester uram, instálom,
azt hiszi tán uraságod, 
passzióból csinálom?

- Ugyan miből - így nagyapám -
unom már az egészet,
nem bírom a kemény rockos 
dallamtalan zenédet!
- Jóska bátyám, ne szekírozz! 
Akkora a családom,
hajnal lesz tán, mire mindet 
vacsorával ellátom.

Elvégre is kezelhetnénk 
másként ezt a problémát,
tisztelhetnénk mi egymásban, 
szakmabeli kollégát.
Nagyapám csak nagyot nézett, 
ennek fele sem tréfa:
hogy lenne az emberfia 
egy madárral kolléga?!

- Ugyan kérlek, szólt a madár, 
kis különbség, rá se ránts!
Mesterek vagyunk mindketten: 
én fa-, te meg vaskopáncs!